Most már igazán megemberelem magam, megírom, milyen elképesztő elhagyni a négy falat télen, mikor a fővárosi ember egyszerűen nem jut elég hóhoz. Erre jobb híján pedig a négy fal között, a nap végén kerítek sort, miközben mazsolával, nádcukorral és kakaóval töltött, rummal meglocsolt sült almát eszegetek.

Rohanunk. Vagy, ha nem, akkor sem feltétlenül látunk. Ennek pedig igazságtalanul sokszor esik áldozatul megszokott környezetünk. Mind az emberi, mind a burjánzó édeni, mind pedig az épített. Szánjunk időt rá, magunkat pedig meg, és éljük úgy a mindennapjainkat, mint a jó értelemben vett turista. Nyitott szemmel és lélekkel. Budapest megannyi csodát rejt és most abban a kiváltságos helyzetben vagyunk, hogy ezeket a rejtett, de nagyon is szem előtt lévő 'apróságokat' nem takarják el csapatokba verbuválódott, kattintgatva rohangáló népek előlünk.

Biztosan nem ott folytatódik a történet, ahol abbahagytam. Egyszerűen képtelenség, hogy másként legyen. Ahogy telnek a hetek, bár az alapérzet változatlan, a memória bizony lehet csalfa. Ebből kifolyólag a stílus és az elbeszélés, sőt, a megközelítés sem lehet teljesen azonos.

Fejemben, sokszor begyűrt, képzeletbeli szalagon szólt a dallam, az emlékek vetítésén peregtek a kereket mutató képkockák. Év, hónap, nap nélkül, a gyerekkorból. Minduntalanszor, mikor felcsendült a főcím, barátságos ismerősség járta át lelkemet. Az, a szavakkal nehezen megfesthető atmoszféra, amit a Másfélmillió lépés Magyarországon ajándékozott nekem évtizedekkel ezelőtt. Sinkó László hangja. A szagtalan, sárgás filmen átszűrődő nyár végi mezők, erdők illata. A falvakon átvezető poros utakat taposókat perzselő napsugár. A távolságmérő sziluettjén kívüli részletek nélküli, soha nem látott ismerős vidékek jóleső otthonossága.

Budapest sorsát látszólag egy-két tollvonással avagy éppen küzdelemmel formáló 'nagyemberek' léte és tetteik mennyire lesznek száz év múltán is jelen a köztudatban? Egyáltalán, több mint száz évvel az ország gazdasági aranykora után életünkben valósulnak-e meg tucatjával olyan közberuházások, épülnek-e olyan magán- vagy középületek, melyek miatt érdemes lesz elővenni a fényképezőgépet, a kor íróeszközét és egy évszázaddal később írni. Vagy ellenkezőleg, koncepció nélkül, a fogyasztás és a bevételtől elvakultan harácsoljuk el, romboljuk le mit elődeink, a városlakók, -építők maguk mögött hagytak? Az egészet alkotó részletek margójára, készülnek-e időtálló, míves padlók, faragott bejárók, megörökítésre méltó, nemesebb anyagú kilincsek, kedves vonalú korlátok manapság? Vagy marad minden anyaga a soha el nem pusztuló, de annál gyorsabban hanyatló minőségű műanyag és a forma, ami nem más mint a tömegtermelés flegma és arctalan köpete? Köztünk járnak-e, kiknek az ízlés és a megvalósítás mikéntje kisujjában van vagy végleg kiirtotta, feleslegessé tette őket azt az egyéniséget hazudó uniformizálás, a más vagyonával ideológiától kódoltan sajátjaként bánó rendszer, megfejelve a mindegy mit, mennyi időre, csak gyorsan és olcsón fogyasztói kortünet?