Biztosan nem ott folytatódik a történet, ahol abbahagytam. Egyszerűen képtelenség, hogy másként legyen. Ahogy telnek a hetek, bár az alapérzet változatlan, a memória bizony lehet csalfa. Ebből kifolyólag a stílus és az elbeszélés, sőt, a megközelítés sem lehet teljesen azonos.
Lévén ketten egyetlen vendégek, kinek számánál a helyi erők száma eggyel magasabb, igazi megtiszteltetésnek vettük, hogy miattunk kinyitott a Kőbérc Bózsván. Vacsorára azt ettük mint a háziak, nem cécóztunk holmi étlapos válogatással. Tegyük hozzá, ahhoz erőnk sem nagyon lett volna. Ráadásként házi süteménnyel is megleptek bennünket, szinte otthoni életérzés. Az ágy egyszerre volt kemény és puha, az első nap debütáló fáradalmait mégsem feledtette. Tette volna, ha este nyújtottunk és masszíroztunk volna. Tevékenységek, melyeket elbliccelni még a fáradtságra hivatkozással sem érdemes, ha az ember kapásból beletesz majdnem 28 kilométert a testbe ki tudja mennyi szintkülönbséggel egyetemben.
A beszédesség, a valódi mosoly és az őszinteség mind olyan tulajdonság, amitől könnyű elszokni a fővárosi vendéglátásban. Tisztelet a kivételnek. Borsod-Abaúj-Zemplén megyei első vendéglátóink pedig mindháromban, ha nem több más 'szokatlan', de kellemes tulajdonságban is bővelkedtek. Itt jegyzem meg, hogy nehéz megállni, hogy ne írjak mindenről, pedig muszáj lesz, ha kordában és amorf formában szándékozom tartani mondanivalómat.
Másnap szikrázó napsütésben, egy jó adag szárított vargányával a pakkban hagytuk el Bózsvát. Szinte a szél hátán. Azaz, hagytuk volna el, ha a Bózsvai-sziklánál (avagy Béla-sziklánál, de ha úgy tetszik Kőbércnél) meg nem állít minket egy lassító autó, s abból ki nem szól egy helyi arc. Leplezetlen érdeklődéssel barátságosan faggatott bennünket: hova megyünk, miért, honnan jöttünk, hova valósiak vagyunk.
Emberünkkel különféleképpen gondolkodtunk sejtésem szerint, ami talán a természettől elzárt vagy elzárkózott és a természethez igen közel élő ember tapasztalataiból is adódhatott. Láthatóan nem tudta mire vélni a tényt, hogy a kéktúrát járjuk egy igen szeles napon. Persze mélyebb fejtegetésekbe sem bonyolódtunk. A szeles nap, és az, hogy vigyázzunk magunkra, az együtt töltött pár perc alatt többször elhagyta száját. Jómagam először és másodszor is arra gondoltam, hogy ez a jóember a megfázástól félt bennünket, igyekeztem is megnyugtatni, enyhén ráncigálva a rajtam levő szélkabátot. Ő azonban akár - hacsaknem minden bizonnyal - arra is gondolhatott, hogy ilyen szélben könnyen úgy fejbekólint egy kidőlő fa, hogy onnan többet fel nem kelünk. Maradtunk tehát abban, amiben: kedélyes pár szó a mindenről és maradt minden úgy, ahogy. Ő valószínűleg továbbra sem értette, miért gyaloglunk itt a környéken, mi, akik Budapestről érkeztünk. Ugyanúgy, ahogy azt sem értette, hogy miért tesz hasonló képpen az a Balaton környékéről érkezett úr, akit előttünk állított meg.
Bármennyire is igyekszem betűimmel tovasuhanni a második napi szakasz végére, az lehetetlennek bizonyul. Mea culpa és persze Bózsváé, ami újabb meglepetésekkel kedveskedett. Sehol nem láttuk ugyanis korábban olyan, a tufába vájt pincéket mint ott, akkor a község határában. Ráccsal vagy éppen fakapuval lezárt, olykor anélkül ásító szobaszerű sekély üregek pettyezik a kéktúra ezen szakaszát a település határáig. Kitűnő ismérve a saját országát oly' kevéssé ismerő embernek (nekem), hogy megpillantván ezen kőfalba hatoló odúszerű mélyedéseket, rögtön a hobbitlak mint olyan ugrott be, ahelyett, hogy anno a filmet látva a Zempléni-hegységbe faragott pincékre asszociáltam volna. Hiába, hosszú út az ismeretszerzés útja
Magasan járt már a nap, mikor bevetettük magunkat az erdőbe. A szél ott alábbhagyott, de gondolataimba beférkőzött a kocsis fickó aggodalma. Ki ne látott volna ugyanis az erdőben turistautakon is keresztülfekvő hatalmas életerős vagy éppen korhadt fákat? A ki nem mondott veszély, igenis valós. Persze pillanatról pillanatra könnyedén tovalendtem rajta, de erdőben járva mind a mai napig foglalkoztat, vajon milyen érzés lehet látni, ahogy egy ekkora óriás végül megadja magát? Ugyanis szemmel láthatóan megtörténik olykor ez is, de olyan diszkréten és figyelmesen, hogy ember ne igen legyen a közelben. Gondolom én. És azt is gondolom, hogy a riadalom a szó, mi eszembe jutna, ha mégis látnám. Legjobb esetben.
A szinte kora tavaszi tájba illő friss-zöld fákat hamar fenyőerdő váltotta fel, majd előzékenyen talpunk alá kúszott a Szuha-völgye, hol lenyűgözően hullámzó avarszőnyegen járva felettünk fák borultak össze. Varázslatosan sokféle vidék ez itt. Aggódtam is, miként öntöm majd szavakba csodálatomat egyáltalán annak, ki még nem látta és annak, ki már igen, de mégis máshogyan? Körös-körül egymást árnyaló, látszólag ugyanazon összetevők - erdő, fény, mező, virág, fa, föld, illat stb. - mégis összetéveszthetetlen változatosság a végeredmény.
A Szuha-völgy dimbes-dombos bejárata volt az a pont, ahol a bózsvai úr által kifaggatott balatoni, ismeretlen túratárs lehagyott bennünket. Ennek jelentősége nem sok van, hacsak annyi nem, hogy míg ő elidőzött a Béla-sziklán és elsőre nem követte a tufába vájt pincék vonalát, később rákapcsolt és szépen elbotozott mellettünk, míg mi a völgyben bámészkodtunk. Szép is ez: ugyanaz a környék, de mindenkit más fog meg belőle.
A völgybe észrevétlenül kúszott bele Kishuta, domboldalba vágott mélyedésekkel átellenesen egy-egy faházzal vagy éppen téglából rakott nyaralóval. Meglepetésünk még mindig tartott, de azért lassan kapisgáltuk már miszerint ehelyütt igenis ilyesfajta üregekhez jó hozzászoknunk: a hatalmas zöld óriásokat stabilan tartó kőzetből beomlott és ép pincék (lakások?) tátongtak felénk, némelyikből zaj szűrődött.
A Kishután is átszaladó Pálházi Állami Erdei Vasút nyomvonala akaratlanul is tréfát űzött velünk: így jár az, aki nincs képben a felszámolt Hegyközi és a Pálházi (egykori ló)vasút történeteivel. Ugyanitt láttatta magát a sorozatbeli múlt egy apró darabja egy nagy gonddal megdrótozott tál képében, úgyszintén a globalizáció egy fém bodegában hanyagul odafújt Just do it felirattal. Az életre érzékeny szemet hangos jó napot kívánok követte, mire mindenhonnan jött a felelet, sőt nem egy száj beszédre is nyílt hol az utca közepén álldogáltunk pár percet, hol pedig a kertekből jött a hang ki pár érdeklődő szó vagy éppen figyelmeztetés erejéig. Itt nem csupán a posta mobil, de a szódáskocsi is házról-házra gurul: fékre lépve dudálással jelzi, megérkezett. Magunkban Kishutát kiálltottuk ki a legbarátságosabb településnek ezen a vonalon, mindkettőnket meglepett az itt élők nyitottsága.
Nevével ellentétben jóval kisebbnek tűnt Nagyhuta, ahol a soron következő bélyegző lenyomatot begyűjtöttük és végre ismét túrázókba is botlottunk. Mégis, az elágazásban üldügélő kétkezi munkásemberek és a meleg annyira elcsavart, hogy sor került a két nap alatti harmadik eltévedésre is. Túl széles és egyenletesen emelkedő volt a sorompó alatt hosszan elnyúló erdei út, hogy igaz legyen, egybecseng a túra útvonallal.
Bár figyelmünk ezen a ponton kissé lankadt, az észlelésnek nem tudtunk megálljt parancsolni. Nagyhuta és Vágáshuta közt az erdő a kimentett szemét mellett jóféle töredékekkel is megörvendeztetett bennünket: egy pingált kerámiadarab és egy mázas kálhyatöredék formájában is. A Hollós-völgy színes-meredek talajjal kápráztatott, pihenésre pedig a letérőben adtunk magunknak időt. Igaz nem a vállig érő fűben raboskodó fapad és -asztal csoportulás mellett, hanem jobb a békesség alapon a közeli hídnál a tűző napon olykor felbukkanó gépjárművek szintjén. Okos döntés volt, nem vitás. A szendvicseken és bodzaszörpön túl ismét nyakunkba vettük lábainkat. Az út mentén korábbi viadal nyomai: egy fácánkakas vivid napokat látott farok- és apróbb tollai. Az elkövető ismeretlen.
Vágáshuta felé kanyargós aszfaltutat mutatott a jel, a település pedig szívvel és egy nagyon is egyértelmű jótanáccsal fogadott: Vágáshután köszönünk egymásnak! Annak, aki túrázik, ez természetes. Szerencsére. Habár a meglehetősen gyér számú túrázó okán az erdőkben ezt kevéssé volt mód gyakorolni, ahol emberbe botlottunk, köszöntünk, napszaknak megfelelően. És viszonozták. Az első két nap alatt olyan természetessé vált, hogy később, a nagyobb városba beérve nehéz volt megválni ettől a szép szokástól mellyel jelezzük, ha nem is ismerjük, de észrevettük egymást.
Vágáshután a vendégházzal szemben pecsételtünk. Pár házzal odébb - valószínűleg - a képviselőtestület ülésezett az udvaron: miközben az érvek-ellenérvek saját csatájukat vívják, az ülepek az egymástól méteres távolságban lerakott székeken, a térdeken papírok, azokon kezek nyugszanak. Kijárási korlátozás utáni szabályozott életképek.
Valamennyi 'alszakasz' elképesztő. És emlékezetes, különféle okokból kifolyólag. Hol a házak, hol a szavak, hol pedig az élő természet az, ami szóra bír. Mint ilyen, a 'huták' utáni egyik legemlékezetesebb rész a Cserép-tó nyerge alatti cserjés volt. Ehhez képest ugyanis smafu az előző napi túránk során bevett, a kisvasút nyomvonalán húzódó dzsindzsás. Persze minden szubjektív, így simán lehet, hogy az egykori Hegyközi Kisvasút burjánzó nyomvonala éppen ilyen brutál sűrű volt, csakhogy ott én voltam, ki másodikként, 'fedezékben' vonult, míg a valószínűleg pár éve irtott Cserép-tó nyerge alatti szakasz két és fél méter magas átláthatatlan dzsungelében jómagam volt, ki űzött vadként próbált előreiszkolni minél kevesebb növénykontakttal. Sikertelenül. A Cserép-tó nyergében aztán elképzelt listánkon begyűjtöttük a napi szakasz legnépesebb - öttagú - turistacsaládját, kicsit lentebb, a Körtefa-nyeregnél pedig egy kullancsot. Persze abszolút életszerű az is, hogy a kis pimasz a bozótháborúban akaszkodott belém, élete viszont nem tartott sokkal tovább, szívószerve testétől eztán ügyetlenül, de hamar elválasztatott még mielőtt megláthatta volna a Bükkös-tölgyes szemet gyönyörködtető vörös földfalát.
Első szakaszunk második napját végezetül a Nagy-Nyugodónál pecsételtük meg, ahol már igencsak szembetűnő volt a barbár civilizáció közelsége: a Zempléni kalandpark dezinformációs táblájához kötözött ki tudja milyen gyakorisággal ürített, de legalább a hulladékot leginkább rejtő részén kiszakított kék műanyagzsák fájdalmasan oda nem illő látvány volt, amit sikerült megkoronáznia a Pajtás úton kidöntött kéktúra iránytáblának. Mindez persze teljesen alkalmatlan arra, hogy a kedvünket szegje, legfeljebb értetlenséget szül. A hegyről lefelé haladva csukott szemmel is tudtuk volna, visszatértünk: az egyenletlen köves talaj helyett síkba egyengetett rideg aszfalt, a fölénk magasodó fákat és az utat szegélyező bokrokat fokozatosan kiszorító házfalrengeteg által visszavert gépjárműzaj kúszott be a térbe.
A nap igencsak a vége felé közeledett, így szürkülettel a nyomunkban és mintegy 29 kilométerrel (1341 szinttel) a hátunk mögött be kellett látnunk, hogy az egy nappal korábban vizionált, a túra utáni laza városnézős tervünk a meglehetősen utópisztikus fajták közül származott. Ehelyett a józan észre hagyatkozva autóba pattantunk, és azon nyomban a következő kis kiruccanásunkat kezdtük el tervezgetni. A kéktúra ugyanis nagyon úgy tűnik, hogy beszippant. Folytatás következik.
Hasonló írások a témában:
Az OKT 27 Hollóházától-Bózsváig terjedő szakaszáról itt regéltem.
Ha tetszett a bejegyzés, kövesd a blogot Facebook-on itt és Instagram-on itt vagy a Bloglovin segítségével!
Szép napot kívánok!
If you like the post, follow me on Facebook here or Instagram here to be notified about every new post. Follow my blog with Bloglovin!
Have a nice day!
DRKUKTA
Kérlek, hogy tartsd tiszteletben szerzői jogaimat. A Blogon vagy a hozzá kapcsolódó felületeleken megjelenő cikkek tulajdonosa és jogosultja a DRKUKTART bloggere. Ezen szellemi alkotások teljes vagy részbeni felhasználása különösen, de nem kizárólag üzletszerzési, marketing vagy más egyéb kereskedelmi célra a blogger előzetes írásbeli engedélye nélkül szigorúan tilos!
Please, respect my copyrights. All articles (partly and in full) belong to the intellectual property of the blogger of DRKUKTART. Using any part of the blog (including but not limited photos, articles in part or in full) for any purpose especially for marketing or other commercial reason is strictly prohibited without the preliminary written permission of the blogger!
