Nyitott épületek. Száz éves vagy még idősebb, olykor azonban szemtelenül fiatal falak. Látszólag élettelenek, a szemlélődőnek azonban mégis beszédesek.

Rohanunk. Vagy, ha nem, akkor sem feltétlenül látunk. Ennek pedig igazságtalanul sokszor esik áldozatul megszokott környezetünk. Mind az emberi, mind a burjánzó édeni, mind pedig az épített. Szánjunk időt rá, magunkat pedig meg, és éljük úgy a mindennapjainkat, mint a jó értelemben vett turista. Nyitott szemmel és lélekkel. Budapest megannyi csodát rejt és most abban a kiváltságos helyzetben vagyunk, hogy ezeket a rejtett, de nagyon is szem előtt lévő 'apróságokat' nem takarják el csapatokba verbuválódott, kattintgatva rohangáló népek előlünk.

Budapest sorsát látszólag egy-két tollvonással vagy ennél nagyobb küzdelemmel formáló neves emberek éléte és tetteik vajon visszhangra találnak-e száz év múltán is a köztudatban? Egyáltalán, a mi életünkben, több mint száz évvel az ország gazdasági aranykora után beszélhetünk-e olyan időtálló magán- vagy középületekről, amelyek érdemeit később fotóval, szóval illethetjük? Vagy ellenkezőleg, koncepció nélkül, fogyasztástól és bevételtől elvakultan harácsoljuk el, romboljuk le mit elődeink, a városépítők maguk mögött hagytak? Az egészet alkotó részek halmazában a mai építkezéseknek részei-e a kézműves padlók, faragott bejárók, megörökítésre méltó, nemesebb anyagú kilincsek, kedves vonalú korlátok? Vagy minden anyaga a soha el nem pusztuló, de annál gyorsabban avuló műanyag, formája pedig a tömegtermelés semmitmondó sablonjai? Köztünk járnak-e, kiknek az ízlés és a megvalósítás mikéntje kisujjában van vagy végleg kiirtotta, feleslegessé tette őket azt az egyéniséget hazudó uniformizálás?

Mint a lélegzetvételt, olyan természetesnek vesszük a város színpadképét, mindennapi fellépésünk díszletét. A múló időnek, emberi nemtörődömségnek vagy szándékos beavatkozásnak betudható pergő vakolat, egy szobor könyöke helyén meredező vas, földig rombolt ipari műemlékek hűlt helyének látványa felveti a színpadkép elmúlásának lehetőségét mire futó sopánkodás vagy éppen erőteljesebb bosszankodás a reakció. Vajon hasonló érzések kavarogtak az utca emberében, mikor a mai Rákóczi tér elődje porondra lépett?

Óbudára gondolva a Fő és Szentlélek terek barokk romantikája kúszik szemem elé. Az az emberléptékű tér, ami csupán egy részlete az egésznek. Méghozzá akkora csupán, hogy területben is csak kisebb részt harsint ki a kerületből. Dominanciája meglepő a környéken fellelhető római kori romok számösságára és az átutazó emlékeit meghatározó, kerületi karaktert adó panelrengeteg tömegére tekintettel is.