Nyitott épületek. Száz éves vagy még idősebb, olykor azonban szemtelenül fiatal falak. Látszólag élettelenek, a szemlélődőnek azonban mégis beszédesek.

Rohanunk. Vagy, ha nem, akkor sem feltétlenül látunk. Ennek pedig igazságtalanul sokszor esik áldozatul megszokott környezetünk. Mind az emberi, mind a burjánzó édeni, mind pedig az épített. Szánjunk időt rá, magunkat pedig meg, és éljük úgy a mindennapjainkat, mint a jó értelemben vett turista. Nyitott szemmel és lélekkel. Budapest megannyi csodát rejt és most abban a kiváltságos helyzetben vagyunk, hogy ezeket a rejtett, de nagyon is szem előtt lévő 'apróságokat' nem takarják el csapatokba verbuválódott, kattintgatva rohangáló népek előlünk.

Budapest sorsát látszólag egy-két tollvonással avagy éppen küzdelemmel formáló 'nagyemberek' léte és tetteik mennyire lesznek száz év múltán is jelen a köztudatban? Egyáltalán, több mint száz évvel az ország gazdasági aranykora után életünkben valósulnak-e meg tucatjával olyan közberuházások, épülnek-e olyan magán- vagy középületek, melyek miatt érdemes lesz elővenni a fényképezőgépet, a kor íróeszközét és egy évszázaddal később írni. Vagy ellenkezőleg, koncepció nélkül, a fogyasztás és a bevételtől elvakultan harácsoljuk el, romboljuk le mit elődeink, a városlakók, -építők maguk mögött hagytak? Az egészet alkotó részletek margójára, készülnek-e időtálló, míves padlók, faragott bejárók, megörökítésre méltó, nemesebb anyagú kilincsek, kedves vonalú korlátok manapság? Vagy marad minden anyaga a soha el nem pusztuló, de annál gyorsabban hanyatló minőségű műanyag és a forma, ami nem más mint a tömegtermelés flegma és arctalan köpete? Köztünk járnak-e, kiknek az ízlés és a megvalósítás mikéntje kisujjában van vagy végleg kiirtotta, feleslegessé tette őket azt az egyéniséget hazudó uniformizálás, a más vagyonával ideológiától kódoltan sajátjaként bánó rendszer, megfejelve a mindegy mit, mennyi időre, csak gyorsan és olcsón fogyasztói kortünet?

Mint a lélegzetvétel. Olyan természetesnek vesszük mindennapi fellépéseink díszletét, a város színpadképét. Néhanapján a múló idő, az emberi nemtörődömség vagy éppen a szándékolt beavatkozás nyomán pergő vakolat, a szoborkönyök helyén meredező vas felveti az épített örökség elmúlása lehetőségét mire futó sopánkodás, az ipari műemlékeket nem kímélő, évszázados városrészeket a föld színéről eltűntető, húsbavágó rombolásokra pedig 'jó' esetben legalább bosszankodás a válasz. Rejtély, vajon kavarogtak-e hasonló érzések a Rákóczi tér feltűnése idején az utca emberében.

Óbudára gondolva a Fő és Szentlélek terek barokk romantikája kúszik szemem elé. Az az emberléptékű tér, ami csupán egy részlete az egésznek. Méghozzá akkora csupán, hogy területben is csak kisebb részt harsint ki a kerületből. Dominanciája meglepő a környéken fellelhető római kori romok számösságára és az átutazó emlékeit meghatározó, kerületi karaktert adó panelrengeteg tömegére tekintettel is.