Mint a lélegzetvétel. Olyan természetesnek vesszük mindennapi fellépéseink díszletét, a város színpadképét. Néhanapján a múló idő, az emberi nemtörődömség vagy éppen a szándékolt beavatkozás nyomán pergő vakolat, a szoborkönyök helyén meredező vas felveti az épített örökség elmúlása lehetőségét mire futó sopánkodás, az ipari műemlékeket nem kímélő, évszázados városrészeket a föld színéről eltűntető, húsbavágó rombolásokra pedig 'jó' esetben legalább bosszankodás a válasz. Rejtély, vajon kavarogtak-e hasonló érzések a Rákóczi tér feltűnése idején az utca emberében.
Mit nekik kavargás, feltehetően jóval erősebb érzelmek tomboltak azokban, kiknek házai lettek oda. Az évszázadok távlatából szemlélődő polgár gondolatiara azonban gyanítom, bizonyos választ nem kapunk. Ha és amennyiben léteznek is a tér kialakításához kapcsolódó építkezésekről (bontásról) írásbeli emlékek, azok tartalma valószínűleg tények, engedélyek, elvégzendő munkák szintjén mozog. Valahogy kétlem, hogy a XIX. század első harmadának átlagembere az életben maradáshoz szükséges körülmények mindennapi megteremtése mellett a városkép változása feletti búslakodását - az utókornak megőrizendő - papírra vetette volna, különösen, ha az ilyentén alakulást szükség szülte.
Egyszerűsítéssel élve ugyanis a tér létét az 1838-as dunai árvíznek köszönheti. A területet már az 1750-es években házak foglalták el, de a pár évtizeddel később igencsak megáradt folyó által megrongált házakat ésszerűségi indokból helyreállítás helyett inkább lebontották. Az így kapott teret az itt tartott vásárok után először Borjú előtaggal illették, több mint egy évszázada azonban a Rákóczi nevet viseli. Ikonikus épülete - nem, nem épületei, és igen, nem a bordély kuckókra gondolok - az 1897-ben átadott budapesti II. számú vásárcsarnok. Azonban, ha a téren körbesétálva a homlokzatok mögé pillantunk, biztosak lehetünk abban, hogy egynél bizony jóval több azon épületek száma, melyek említésre méltók. Különösen, ha a szóban forgó épületek Zsolnay építészeti kerámiával is büszkélkedhetnek.
A Rákóczi tér 11. szám alatt található mai épület tervezője az 1865-ben építőmesterjogot kapott Schusbeck (avagy Schussbeck) Pál (1823-?), aki - Hídvégi Violetta adattára szerint - a kor egyik mennyiségileg legaktívabb kivitelező-tervező-iparosa. (Forrás itt és itt.)
A mai épület azonban nem egyidejű a térrel. A neki helyet adó terület többször 'megfordult' Schusbeck Pál tervezőasztalán. A levéltári adatok szerint tervezőnk 1869-ben Fuhrmann József megrendelésére ugyanerre, az akkor még Borjú tér 4. szám alatti telekre földszintes lakóházat tervezett. Ma már csak találgathatunk, hogy az elégedetlenség vagy a fejlődés iránti olthatatlan vágy, netalántán valami teljesen más hajtotta Fuhrmann József megrendelőt, mikor pár évre rá, 1871-ben és 1872-ben már Gottgeb Antalt bízta meg, hogy építészeti tervet készítsen az immár Rákóczi nevet viselő tér 4. szám alatti telekre (épületre?). A korabeli tulajdoni lap szerint az ingatlan ezt követően Weigerth Károly és neje Sparrer Anna tulajdonába került (1873). Ha pusztán a fellelhető iratanyag szempontjából nézzük, az új tulajdonosok engedély- avagy bejelentésköteles építési tevékenységet minden bizonnyal nem végeztettek a területen, így maradjunk annyiban, hogy a következő, említésre méltó esemény telek szempontjából 1879-ben következett be, mikor is Budapest főváros dunabalparti (volt pesti) részén megállapított új és régi helyrajzi és házszámok mutatókönyve szerint átszámozták a telkeket. Ingatlanunk ekkortól a 18. számot viselte (hrsz. 6113) a korábbi Rákóczy-tér 4. szám helyett.
Mielőtt a fiatalosan feszes bőrrel borított magas homlokunkra felszaladna az első ránc, mondván, hogy ez a nő (én) mit írogatja össze-vissza i-vel, y-nal, kötőjellel és anélkül a tér elnevezését, csendben, tisztelettel jelzem, hogy szolgalélekkel követem a meghivatkozott források szerinti írásmódot. Magam is elcsodálkozom ezen a következetes következetlenségen, de így van jól, ahogy írva volt. Sőt, a jövőben is meglehetősen lelkesen állok elébe a levéltárban való amúgy is kihívásnak minősülő böngészést ilyesfajta extrákkal feltuningoló, a hibalehetőséget sokszorosára növelő 'érdekességeknek'.
A történet itt kezd a jelenünk szempontjából jelentőssé válni. 1893-ban ugyanis az ingatlan tulajdonjogát megszerezte az a Zimmermann Gyula kinek 1869-es alapítású szitakötő üzlete a levéltári adatok szerint 1896-ig a mai Március 15. tér helyén, a Belvárosi Főplébániatemplomhoz tartozó egykori rendház utcaszintjén helyezkedett el 'Zimmermann Gyula és fia' sodró- szövő és szitaárugyári raktárüzlet néven.
A vásárlást követően az előbb nevezett úr nem sokáig tétlenkedett, nekilátott az ingatlan ráncbaszedésének, melynek keretén belül pár hónapon belül a telken istállót és nyílt színt kívánt építtetni. A vonatkozó engedély iránti kérelem a jóváhagyás helyett elutasításra kerülhetett (Építő ipar 1893. 13.). Zimmermann úr azonban nem adta fel, ismét kérelmet írt, és még ugyanebben az évben sikerrel is járt (Építő ipar 1893. 20.). Miután azonban a rendelkezésemre álló iratanyag az engedély tárgya felől rejtélyesen hallgat, a hatóságok által jóváhagyott építkezés mibenlétét mindenkinek a fantáziájára bízom.
Tulajdonosunk ezt követően sem tétlenkedett. 1899-ben ismét feltűnik neve a fővárosi ügyiratokban, mikor is a telekre a már korábban említett Schussbeck Pál építőmester által tervezett kétemeletes épület magánépítési ügye a Fővárosi Közmunkák Tanácsához átkerült (Építő ipar 1899. 12.). A terven ugyanezen évben módosítások történhettek, ugyanis a Tanács által jóváhagyandó ügyek között épületünk immár háromemeletesként tűnik fel (Építő ipar 1899. 24.). Az építkezés ezt követően megindulhatott, mert a bérház "épülő" státuszba került, de minden bizonnyal nem fejeződött be a tárgyévben, ugyanis a terveken további, a Tanács elé ismét jóváhagyásra előterjesztett módosításokat eszközöltek (Építő ipar 1900. 2. és 11.).
A mai, 1899-1900. között épült eklektikus, Zimmermann bérpalotaként is emlegetett épület eredetileg tehát (földszint plusz) három emelet magas volt. Építtetője vállalkozása 1896-1897-ben már 'Zimmermann Gyula és fia' név alatt az ingatlanon, azaz VIII. kerületi Rákóczy-tér 18. szám alatt volt található, majd 1902-ben a 'Zimmermann Gyula és Fia, Julius Zimmermann & Sohn' cég Zimmermann Gyula és Zimmermann Sándor rostásiparüzlet (avagy, ha jobban tetszik sodronyszövet, fonat és szitaáru) elnevezéssel a 18. szám mellé a VIII. kerület Rákóczi tér 3. szám alatt is bejegyzésre került, ahol még 1923-ban is megtalálható volt. Az üzlet címei mellett a tulajdoni lap a háttérben történt tények tekintetében is beszédes, ugyanis alighogy felépült a ház, a tulajdonos elhalálozott és a tulajdonjog 1901-ben négy gyermekére szállt özvegye javára bejegyzett korlátozással egyetemben. Az ezt követő majd két évtizedben viszonlagos nyugalom volt a tulajdonviszonyokban, nem úgy a teherlap szerinti terhekben, ami sok más irattal együtt egyébként érdekes bepillantást enged a kor vagyoni viszonyaiba. De ez egy másik sztori, ehelyütt emberfeletti koncentrációval felvértezve igyekszem elsősorban az építkezésekre szorítkozni. Nehezen megy, de a köz és az emészthető terjedelmű poszt érdekében mennie kell.
Koncentrációm továbbá is tart, de az építkezésre vonatkozó igyekezetem eddig tartott. Mielőtt a következő építő-szépítő-alakító munkához érnénk mindenképpen érdemes a korszak szakmáinak is legalább egy percnyi figyelmet szentelni. Egy épület az emberi tényezővel válik élővé és érthetőbbé, legyen az az építtető, a lakó vagy bárki, kinek köze volt, van vagy lesz az épített élettérhez.
Egyes szakmák az idővel beállott technológiai változások miatt váltak meghaladottá és tűntek el, míg mások a kézművest felváltó, gyakran gyenge minőségű és arctalan tömegtermékek uralma, a "mindegy, mit és meddig tart, csak vásároljunk, amilyen gyakran csak lehet" életérzésben megnyilvánuló, a jólét illúziójában élő fogyasztó igénytelensége vagy tudatlansága okán bizonyultak feleslegesnek, majd merültek a feledés homályába az azt űző arcokkal, generációkon át edzett valamennyi praktikájukkal egyetemben.
Azon foglalkozásokkal kapcsolatban, amelyek elnevezése fennmaradt, szinte bizonyosan kijelenthető, hogy a száz évvel ezelőtti és a mai tevékenység között szignifikáns a különbség, pusztán az eltérő életfeltételek, munkaeszközök és -körülmények okán, tisztelet a kivételnek. De közeledjünk a bejegyzés témájához. Az ingatlan kapcsán a korabeli lakás- és lakcímjegyzékek voltak segítségemre, melyekből megtudtam, hogy lakott avagy dolgozott itt Szabó Sándorné kávés (1898), Hermann Farkas fehérnemű- és vegytisztító (1899), Dózsa Lajos fehérneműtisztító (1908), Oklejszky László asztaloskellék kereskedő, illetve Rosenthal Hugó kárpitos (1909), Bíró N. fényképész (1912) is. Majd később többek között olyan cégek voltak ide bejegyezve, mint például Kardos Arthur műszaki ruggyanta- és sebészeti árukkal és szerszámokkal kereskedő cége, amelyhez ekkor már igazán slank terjedelmű telefonszám is tartozott úgy mint "Józs. 20-75.(1914)".
A fenti - ugye, cseppet sem fájdalmas - kitérő után vissza az építkezésekhez. A korabeli tulajdoni lap értelmében 1920-tól - egybevágóan a Budapesti Czím és Lakásjegyzékkel - az ingatlan egyik következő, az átépítés szempontjából megemlítendő tulajdonosa egy bizonyos Ungerleider Mór volt. Ungerleider úr kapcsán vétek lenne elhallgatni, hogy bizony egy és azonos azzal az Ungerleider Mórral, aki 1899-ben - Neumann Jánossal együtt - a Rákóczi úti Velence kávéházban kezdett elsőként mozgóképet vetítetni, s akit Saly Noémi az első pesti mozisként említ (Budapesti Negyed 34.). Ha már szakmázunk, csináljuk rendesen. Ha a korabeli lakcímjegyzékekből indulunk ki, megtudjuk, hogy Ungerleider úr az 1908-ban alapított Projectograph mozgófénykép- és gépgyár részvénytársaság igazgatósági tisztségviselése mellett a városligeti Mutatványos téren volt Néparéna kávéháztulajdonosaként is tündökölt. 
Nem sokkal az épület tulajdonosváltását követően az 1921. évi átszámozás folytán az ingatlan a 6113. helyrajzi szám helyett új helyrajzi szám alatt 34868-ként került nyilvántartásra, s természetben ekkor már Rákóczi tér 17. szám alatt volt megtalálható. Fogjuk az új tulajdonos elfoglaltságára vagy megfontoltságára azt, hogy rápihent a bérpalotát érintő elképzelései megvalósítására, ugyanis csupán 1927-ben kérelmezte a Forgó Gábor építész által tervezett ráépítés engedélyezését a Fővárosi Közmunkák Tanácsától (Építő ipar - Építő művészet 1927. 27-28.).
Ezen a ponton vessünk egy beható pillantást jelen írás második képére, annak is a bal oldalára. Ezen a fotón látható, hogy a földszint és a felette magasodó három emelet igencsak hasonló belmagasságú helyiségeket rejt, míg a ráhúzott további kettő (negyedik és ötödik) emeletek alacsonyabbak. A ráépítés a körfolyosós udvaron is tetten érhető az említett emeletek között, ugyanígy a lépcsőházban is. A földszint és az első három emelet öntött terrazzó burkolatot kapott (a liftnél található, földszinti terrazzo motívumra az első félemeletre vezető lépcső alatt sajnos félig falat emeltek lásd lenti kép jobb oldala), míg a harmadik és a negyedik emelet közötti első fordulótól kezdve egyszerűbb terrazzó lapok fedik a majdnem száz éves ráépítés folyosói padlóit (lásd lenti kép bal oldala). 
Ha már a felhasznált anyagoknál tartunk. Ezen a ponton érkeztem el ahhoz a részhez, ami nem hagyott nyugodni az első belépést követően. A kérdés mégpedig az, hogy az utcaszinti és földszinti lépcsőház falait vajon a pécsi Zsolnay gyár (vagy az eredeti épület építésekor már ahhoz tartozó Budapesti Zsolnay-féle Porcellán-fayance gyár Részvénytársaság) által gyártott falburkoló csempe fedi-e vagy sem.
Mintakönyv értelemszerűen nem áll rendelkezésemre, de sajnos még Mattyasovszky Zsolnay Tamás-Vécsey Esther-Vízy László: Zsolnay épületkerámiák Budapesten című könyve sem, amiben ki tudja, talán találnék választ a találgatásomra, így a kérdésre bizonyos feleletet a rendelkezésemre álló adatok alapján egymagam nem adhatok.
Ugyanakkor a megalapozottnak tűnő feltételezésben nagy segítségemre van Merényi György: Zsolnay építészeti kerámia az Osztrák-Magyar Monarchia korában című munkája, amelyben az előbbi könyvből az alábbiak szerint idéz a csempék megjelenése és hátkiképzése kapcsán: "a minták leginkább az átlátszó máz alatti levonóképes technikával készültek, a csempék zömében egyszínnyomásosak. (...) a burkolócsempéket habarccsal erősítették fel. Hátoldalukon (...) koncentrikus körökkel (...) díszítettek, tehát minden egyes darab könnyen azonosítható Zsolnay termékként."
Értelemszerűen nem álltam le az amúgy is szomorú állapotú lépcsőházban a szemrevételezésnél drasztikusabb vizsgálatra. Ilyen irányú behatás nem megengedett és nem is volt rá szükség. Különösen, hogy a házba belépve jobb oldalt utólag felszerelt korlát alatt hiányzik, és pótlásra sem került egy csempe (lásd lenti kép bal oldala). A préselt, illetve minta nélküli, egyszínű mázzal fedett burkolólapok nem csupán a képesebbik felükkel, de a hátoldaluk lenyomatával is mind arra mutatnak, hogy bizony Zsolnay termékekkel állunk szemben.
(Kiegészítés: 2020. március 9. napján megerősítést nyert, hogy a képeken szereplő kék mázas, nyomott, illetve minta nélküli egyszínmázas csempék, szegélydíszek és bordűrök mind Zsolnay építészeti kerámiák, ide nem értve értelemszerűen a látványra is nyilvánvalóan eltérő fali burkolatot. Köszönöm Mattyasovszky Zsolnay Eszternek az információt. Kelt, Budapest, 2020. március 10. Drkukta)
Az elmúlt évtizedek kívül és belül nem csupán a ki tudja milyen okból ellensúly nélkül maradt amortizációval nyomják rá bélyegüket a házra. Ha az utcán álldogálva figyelmesen tekintünk felfelé, a pergő vakolaton túl nem csupán a ráépítésre lehetünk figyelmesek, de a jóval később kihelyezett, immár rozsdás állapotú, az olvashatatlan, így szükségtelen kategóriába tartozó falragaszt tiltó táblára (lásd második kép jobb oldala), illetve biztosító szövetkezetre vonatkozó (lásd harmadik kép) jelölésre is. Egy óhajtott, legalább a ráépítéskori állapotot helyreállító - így valamennyi hiányzó Zsolnay csempét Zsolnay csempével pótló, a sérült terrazzot és a metlakit terrazzoval és a metlakival orvosló - felújításban talán ezeket is eltávolítják. 
Akármilyen szánalmas állapotúnak tűnik az épület, nézzünk egy pillanatra magunkba és gondolkodjunk el. A mai, inkább élhetetlen alaprajzú egérlyukakat és folyosószerű lakásokat, szükségtelen méretű dísztelen előtereket eredményező építkezési dömpingben kialakított közös használatú és külön tulajdonú terek bírnak-e ilyen bájjal több mint egy évszázad után mint példának okáért ez a ház kortársaival együtt? Egyáltalán, a felhasznált, a kézművességet zömében hírből sem ismerő alapanyagok megélnek-e majd egy évszázadot? Milyen állapotban lesznek a ki tudja honnan érkező, arctalan, ebből kifolyólag a világ bármelyik részét uniformisba öltöztető, legfeljebb ipari létesítményekbe illő, de inkább illetlen korlátok, a vékonyka, sérülékeny, mázas fal- és padlóburkolólapok stb., amelyek rövidtávon olcsóbbnak tűnnek? Hol lesz a télvíz idején, előbb fagyó, mint kötő felkent vakolat, már pár év után pergő beltéri festék? Még akkor is, ha azokat ideális, de jellemzően a ritka esetben a szakmát ismerő, értő és szerető szakemberek rakják fel. Időtállót alkot-e a mai kor?
A képek 2018. és 2020. években készültek.
Befejező megjegyzés:
A bejegyzés elkészítése kapcsán igyekeztem körültekintően eljárni, amely során kezembe került olyan dokumentum is, amelynek értelmében a mai eklektikus, 1928-ban felépült bérház tervezője Rottmann (1942-től Csánk) Elemér volt, építtetője pedig Schermann István és társai. Ugyanakkor ezt sem a tulajdoni lap, sem a számomra elérhető iratanyag nem támasztotta alá.
A dolog - a Zsolnay csempét illető nyugtalanságom mellett - annyira nem hagyott nekem békét, hogy az éjszakai szünetmentes pihenés érdekében merész lépésre szántam el magam: a kapcsolódó irodalom elérése érdekében beiratkoztam az Országos Széchenyi Könyvtárba. (Nyilván dramatizálom a szituációt, de ugye, ha csinálunk valamit, igyekezzünk legalább a saját mércénk szerint jól teljesíteni, szóval tényleg izgatott a kérdés. Tessék csak megérdeklődni a környezetemtől. Szegény párák.) Ennek a merész lépésnek nem csupán a nyugalommal töltött percek szempontjából vagyok haszonélvezője, hanem remélhetőleg az ismereteim gyarapodása szempontjából is az leszek. Meg úgy-amúgy, könyvtári olvasójeggyel rendelkezni - különösen, ha az ember ki is használja - elég izgalmas dolog.
Így bár a mai Víg utca 20. alatti épület tulajdonosi köre és építtetője nem tartozik a mai Rákóczi tér 11. alatti házhoz, mégis a szóban forgó bérpalota kapcsán itt bukott ki az esetleges félreértés. Így eme információt fájna visszatartani annak tudatában, hogy esetleg mást sem hagy aludni a későbbi építtető és tervező személyét érintő információk különböző volta. Szóval tulajdoni lappal alátámasztott tény, hogy örökösödés útján Dr. Schermann István - ez időtájt egyébként ítélőtáblai tanácselnök, ha már ugye szakmázunk... - és tulajdonostársai tulajdonukban állt 1928-ban a Rákóczi téren egy ingatlan (telekmegosztás után korábbi helyrajzi szám 6073/2, mai helyrajzi szám 34929/2, mai cím: Víg utca 20.). Érdekes és a korabeli lakcímnyilvántartások következetes szóhasználata vagy annak hiánya margójára említésre méltó, hogy bár a megelőző évtizedben változás nem történt a tulajdonosok személyében, 1916-ban mégsem a bíró úr, hanem egy másik tulajdonostárs, bizonyos Weck Adolfné született Schermann kisasszony volt a húzónév a ház- és telekjegyzékben, mellette pedig csak úgy 'csendesben' kerültek megemlítésre a hölgy "b. társai". A tulajdonosok megnevezését illető egységes elvek hiánya, megfejelve a változó közterület elnevezésekkel, fűszerezve a bizonyos időközönként módosuló ház-, illetve helyrajzi számozással, mind olyan körülmény, ami igencsak kihívások elé állítja a kutatót és a munkát (ez igencsak analóg a mai jogszabályok szövegének értelmezésével). Megint messzire kanyarodtam. Száz szónak is egy a vége, a telekmegosztás után létrejött ingatlanok egyike volt az, amire 1928-ban a Rottmann Elemér tervezte öt emeletes ház megépítése iránti engedélyt benyújtották a Fővárosi Közmunkák Tanácsához (Építő Ipar - Építő Művészet 1928. 3-4.). Ugyanezen évben a megépült épületet a Rákóczi tér 12. szám alatti ingatlan tulajdoni lapjára pedig feltüntették. Dr. Schermann István - immár társai nélkül - ugyanezen évben szerepel a Budapesti Czím- és Lakásjegyzék Ház- és telekjegyzékében a Rákóczi tér 12. szám kapcsán akként, hogy neve alatt feltüntették a régi és új helyrajzi számokat is.
Ha tetszett a bejegyzés, kövesd a blogot Facebook-on itt és Instagram-on itt vagy a Bloglovin segítségével!
Szép napot kívánok!
If you like the post, follow me on Facebook here or Instagram here to be notified about every new post. Follow my blog with Bloglovin!
Have a nice day!
DRKUKTA
Kérlek, hogy tartsd tiszteletben szerzői jogaimat. A Blogon vagy a hozzá kapcsolódó felületeleken megjelenő cikkek tulajdonosa és jogosultja a DRKUKTART bloggere. Ezen szellemi alkotások teljes vagy részbeni felhasználása különösen, de nem kizárólag üzletszerzési, marketing vagy más egyéb kereskedelmi célra a blogger előzetes írásbeli engedélye nélkül szigorúan tilos!
Please, respect my copyrights. All articles (partly and in full) belong to the intellectual property of the blogger of DRKUKTART. Using any part of the blog (including but not limited photos, articles in part or in full) for any purpose especially for marketing or other commercial reason is strictly prohibited without the preliminary written permission of the blogger!
