Mint a lélegzetvételt, olyan természetesnek vesszük a város színpadképét, mindennapi fellépésünk díszletét. A múló időnek, emberi nemtörődömségnek vagy szándékos beavatkozásnak betudható pergő vakolat, egy szobor könyöke helyén meredező vas, földig rombolt ipari műemlékek hűlt helyének látványa felveti a színpadkép elmúlásának lehetőségét mire futó sopánkodás vagy éppen erőteljesebb bosszankodás a reakció. Vajon hasonló érzések kavarogtak az utca emberében, mikor a mai Rákóczi tér elődje porondra lépett?
Feltehetően jóval erősebb érzelmek tomboltak azokban, akiknek házai odalettek a tér kialakításakor. A feltételezéseknél tovább így évszázadok távlatából nem jutunk. Ha léteznek is a tér kialakításához kapcsolódó építkezésekről (bontásról) írásbeli emlékek, azok tartalma valószínűleg tények - engedélyek, elvégzendő munkák - szintjén mozog. Kétlem, hogy a XIX. század első harmadának átlagembere a városkép változása feletti búslakodását - az utókornak megőrizendő - papírra vetette volna, lehetett elég dolga, mi fontosabb volt ennél.
A tér létét gyakorlatilag az 1838-as dunai árvíznek köszönheti. A területet már az 1750-es években házak foglalták el, de a pár évtizeddel később igencsak megáradt folyó által megrongált házakat ésszerűségi okokból helyreállítás helyett inkább lebontották. Az így kapott tér az itt tartott vásárok után kezdetekben a Borjú nevet viselte, több mint egy évszázada azonban már Rákóczi térnek nevezik. Meghatározó épülete az 1897-ben átadott budapesti II. számú vásárcsarnok. Ha a téren körbesétálva a zárt sort alkotó homlokzatok mögé pillantunk, biztosak lehetünk abban, hogy egynél jóval több az említésre méltó házak száma. 
A Rákóczi tér 11. szám alatt napjainkban található épület tervezője az 1865-ben építőmesterjogot kapott Schusbeck (avagy Schussbeck) Pál (1823-?), aki - Hídvégi Violetta adattára szerint - a kor egyik mennyiségi szempontból legaktívabb kivitelező-tervező-iparosa. (Forrás itt és itt.)
A mai épület azonban nem egyidejű a térrel. A neki helyet adó terület többször 'járt' Schusbeck Pál tervezőasztalán. A levéltári adatok szerint tervezőnk 1869-ben Fuhrmann József megrendelésére ugyanerre, az akkor még Borjú tér 4. szám alatti telekre földszintes lakóházat tervezett. Ma már csak találgathatunk, hogy az elégedetlenség vagy a fejlődés iránti olthatatlan vágy, netalántán valami teljesen más hajtotta Fuhrmann József megrendelőt, mikor pár évre rá 1871-ben és 1872-ben már Gottgeb Antalt bízta meg, hogy építészeti tervet készítsen az immár Rákóczi nevet viselő tér 4. szám alatti telekre. A korabeli tulajdoni lap szerint az ingatlan ezt követően Weigerth Károly és neje Sparrer Anna tulajdonába került (1873). Ha pusztán a fellelhető iratanyag szempontjából nézzük, az új tulajdonosok engedély- avagy bejelentésköteles építési tevékenységet minden bizonnyal nem végeztettek a területen, maradjunk tehát annyiban, hogy a következő említésre méltó esemény a telek szempontjából 1879-ben következett be, mikor is Budapest főváros dunabalparti (volt pesti) részén megállapított új és régi helyrajzi és házszámok mutatókönyve szerint átszámozták az ingatlanokat. Vizsgálatunk tárgya ekkortól a 18. számot viselte (hrsz. 6113) a korábbi Rákóczy-tér 4. szám helyett.
Mielőtt a fiatalosan feszes bőrrel borított magas homlokunkra felszaladna az első ránc, hogy mit írogatom össze-vissza i-vel, y-nal, kötőjellel és anélkül a tér elnevezését, tisztelettel jelzem, hogy bár magam is elcsodálkozom ezen a következetes következetlenségen, ám szolgalélekkel követem a hivatkozott források szerinti írásmódot. Sőt, a jövőben is lelkesen állok elébe a keresést ilyesfajta extrákkal feltuningoló, a hibalehetőséget sokszorosára növelő ínyencségeknek.
A történet itt válik jelenünk szempontjából érdekessé. 1893-ban ugyanis az ingatlan tulajdonjogát az a Zimmermann Gyula szerezte meg, kinek 1869-es alapítású szitakötő üzlete a levéltári adatok szerint 1896-ig a mai Március 15. tér helyén, a Belvárosi Főplébániatemplomhoz tartozó egykori rendház utcaszintjén helyezkedett el 'Zimmermann Gyula és fia' sodró- szövő és szitaárugyári raktárüzlet néven.
A vásárlást követően az előbb nevezett úr nem sokáig tétlenkedett, nekilátott az ingatlan ráncbaszedésének. Ennek keretén belül pár hónapon belül istállót és nyílt színt kívánt építtetni a telken, de a vonatkozó engedély iránti kérelem a jóváhagyás helyett elutasításra került (Építő ipar 1893. 13.). Zimmermann úr azonban nem adta fel, ismét kérelmet írt, és még ugyanebben az évben sikerrel is járt (Építő ipar 1893. 20.). Miután azonban a források az engedély tárgya felől rejtélyesen hallgatnak, a hatóságok által jóváhagyott építkezés mibenlétét mindenkinek a fantáziájára bízom.
Tulajdonosunk ezt követően sem maradt passzív. 1899-ben neve ismét feltűnik a fővárosi ügyiratokban, mikor is a telekre a már korábban említett Schussbeck Pál építőmester által tervezett kétemeletes épület magánépítési ügye a Fővárosi Közmunkák Tanácsához átkerült (Építő ipar 1899. 12.). A terven ugyanezen évben módosítások történtek, így később a Tanács által jóváhagyandó ügyek között épületünk immár háromemeletesként tűnik fel (Építő ipar 1899. 24.). Az építkezés ezt követően megindult, a bérház "épülő" státuszba került, de minden bizonnyal nem fejeződött be a tárgyévben, ugyanis a terveken további, a Tanács elé ismét jóváhagyásra előterjesztett módosításokat eszközöltek (Építő ipar 1900. 2. és 11.).
Habcsókszerű szecessziós virágdíszek a kapu körül (fent).
A mai, 1899-1900. között épült eklektikus, Zimmermann bérpalotaként is emlegetett épület eredetileg tehát (földszint plusz) három emelet magas volt. Építtetője által vitt vállalkozás 1896-1897-ben már 'Zimmermann Gyula és fia' néven az ingatlanon, azaz VIII. kerületi Rákóczy-tér 18. szám alatt volt található, majd 1902-ben a 'Zimmermann Gyula és Fia, Julius Zimmermann & Sohn' cég Zimmermann Gyula és Zimmermann Sándor rostásiparüzlet (avagy, ha jobban tetszik sodronyszövet, fonat és szitaáru) elnevezéssel a 18. szám mellett a VIII. kerületi Rákóczi tér 3. szám alá is bejegyzésre került, ahol még 1923-ban is megtalálható volt. A tulajdoni lap tovább mesél nekünk, ugyanis alighogy felépült a ház, a tulajdonos elhalálozott és tulajdonjoga 1901-ben négy gyermekére szállt özvegye javára bejegyzett korlátozással egyetemben. Az ezt követő majd két évtizedben a tulajdonviszonyok statikusnak tűntek, nem úgy a teherlap szerinti terhek. Tegyük hozzá a több teherlapon keresztül sorolt terhek a kor ingatlanviszonyaiban nem voltak kirívók. De ez egy másik sztori. Igyekszem elsősorban a szóban forgó épületre szorítkozni, ami nehéz, mert sok az izgalmas forrás, de a közérdekében mennie kell.
Mielőtt a következő építő-szépítő-alakító munkához érnék mindenképpen érdemes a korban elterjed szakmáknak is egy percnyi figyelmet szentelni. Egy épület az emberi tényezővel válik élővé és érthetőbbé, legyen az az építtető, a lakó vagy bárki, kinek köze volt, van vagy lesz az épített élettérhez.
Azon foglalkozásokkal kapcsolatban, amelyek elnevezése fennmaradt, szinte bizonyosan kijelenthető, hogy a száz évvel ezelőtti és a mai tevékenység között szignifikáns a különbség - tisztelet a kivételnek -, pusztán az eltérő életfeltételek, munkaeszközök és -körülmények okán. Az épület vonatkozásában a korabeli lakás- és lakcímjegyzékek voltak segítségemre: Szabó Sándorné kávés (1898), Hermann Farkas fehérnemű- és vegytisztító (1899), Dózsa Lajos fehérneműtisztító (1908), Oklejszky László asztaloskellék kereskedő, illetve Rosenthal Hugó kárpitos (1909), Bíró N. fényképész (1912) csak pár személy, kik falai közt laktak. De ide jegyezték be Kardos Arthur műszaki ruggyanta- és sebészeti árukkal és szerszámokkal kereskedő cégét is, amelyhez már négy karakter terjedelmű telefonszám is tartozott úgy mint "Józs. 20-75.(1914)".
Eklektikus nyílászáró körkép a függőfolyosók menték és míves Zsolnay falicsempe (lent).
De vissza az építkezésekhez. A korabeli tulajdoni lap értelmében 1920-tól - egybevágóan a Budapesti Czím és Lakásjegyzékkel - az ingatlan egyik következő átépítéséért felelős tulajdonosa egy bizonyos Ungerleider Mór volt. Ungerleider úr kapcsán vétek lenne elhallgatni, hogy bizony egy és azonos azzal az Ungerleider Mórral, aki 1899-ben - Neumann Jánossal együtt - a Rákóczi úti Velence kávéházban elsőként vetíttetett mozgóképet, s akit Saly Noémi az első pesti mozisként említ (Budapesti Negyed 34.). A korabeli lakcímjegyzék szerint Ungerleider úrban az 1908-ban alapított Projectograph mozgófénykép- és gépgyár részvénytársaság igazgatósági tisztségviselője mellett a városligeti Mutatványos téren volt Néparéna kávéház-tulajdonosát is tisztelhetjük. 
Eredeti bejárati ajtó és függőfolyosóra nyíló ajtószárny (balra fent), terrazzo és tardosi 'vörös márvány' (jobbra fent).
Az 1921. évi átszámozás folytán az ingatlan a 6113. helyrajzi szám helyett új helyrajzi szám alatt 34868-ként került nyilvántartásra, természetben pedig ekkor a Rákóczi tér 17. szám alatt volt megtalálható. Az új tulajdonos rápihent a bérpalotát érintő elképzelései megvalósítására, ugyanis csupán 1927-ben kérelmezte a Forgó Gábor építész által tervezett ráépítés engedélyezését a Fővárosi Közmunkák Tanácsától (Építő ipar - Építő művészet 1927. 27-28.).
Ezen a ponton vessünk egy beható pillantást jelen írás második képére, annak is a bal oldalára. Ezen a fotón látható, hogy a földszint és a felette magasodó három emelet igencsak hasonló belmagasságú helyiségeket rejt, míg a ráhúzott további kettő (negyedik és ötödik) emeletek szemmel láthatóan alacsonyabbak. A ráépítés a körfolyosós udvaron is tetten érhető az említett emeletek között, ugyanígy a lépcsőházban is. A földszint és az első három emelet öntött terrazzo burkolatot kapott (a liftnél található, földszinti terrazzo motívumra az első félemeletre vezető lépcső alatt sajnos félig falat emeltek lásd az alább soronkövetkező kép jobb oldala), míg a harmadik és a negyedik emelet közötti első lépcsőfordulótól kezdve már terrazzo lapok fedik a majdnem száz éves ráépítés lépcsőfordulóit (lásd lenti kép bal oldala). 
Ha már a felhasznált anyagoknál tartunk. Ezen a ponton érkeztem el ahhoz a részhez, ami a padlóburkolatokon túl nem hagyott nyugodni az első belépést követően. A kérdés mégpedig az, hogy az utcaszinti és földszinti lépcsőház falait vajon a pécsi Zsolnay gyár (vagy az eredeti épület építésekor már ahhoz tartozó Budapesti Zsolnay-féle Porcellán-fayance gyár Részvénytársaság) által gyártott falburkoló csempék fedik-e vagy sem.
Mintakönyv értelemszerűen nem áll rendelkezésemre, de sajnos még Mattyasovszky Zsolnay Tamás-Vécsey Esther-Vízy László: Zsolnay épületkerámiák Budapesten című könyve sem, amiben ki tudja, talán találnék választ a találgatásomra, így megdönthetetlen választ a rendelkezésemre álló adatok alapján egymagam nem adhatok.
Ugyanakkor nagy segítségemre volt Merényi György: Zsolnay építészeti kerámia az Osztrák-Magyar Monarchia korában című munkája, amely az alábbiak szerint fogalmaz a csempék megjelenése és hátkiképzése kapcsán: "a minták leginkább az átlátszó máz alatti levonóképes technikával készültek, a csempék zömében egyszínnyomásosak. (...) a burkolócsempéket habarccsal erősítették fel. Hátoldalukon (...) koncentrikus körökkel (...) díszítettek, tehát minden egyes darab könnyen azonosítható Zsolnay termékként."
Értelemszerűen nem álltam le az amúgy is szomorú állapotú lépcsőházban a szemrevételezésnél drasztikusabb vizsgálatra, de nem is volt rá szükség. A házba belépve jobb oldalt utólag felszerelt korlát alatt hiányzik, és pótlásra sem került egy csempe (lásd lenti kép bal oldala). A préselt, illetve minta nélküli, egyszínű mázzal fedett burkolólapok nem csupán a képesebbik felükkel, de a hátoldaluk lenyomatával is mind arra mutatnak, hogy bizony Zsolnay termékekkel állunk szemben.
(Kiegészítés: 2020. március 9. napján megerősítést nyert, hogy a képeken szereplő kék mázas, nyomott, illetve minta nélküli egyszínmázas csempék, szegélydíszek és bordűrök mind Zsolnay építészeti kerámiák, ide nem értve értelemszerűen a látványra is nyilvánvalóan eltérő fali burkolatot. Köszönöm Mattyasovszky Zsolnay Eszternek az információt. Kelt, Budapest, 2020. március 10. Drkukta)
Az elmúlt évtizedek amortizációval nyomják rá bélyegüket a házra. Ha az utcán álldogálva figyelmesen tekintünk felfelé, a pergő vakolaton túl nem csupán a ráépítésre lehetünk figyelmesek, de a jóval később kihelyezett, immár rozsdás állapotú, nehezen olvasható a 'falragaszt' tiltó tábla (lásd második kép jobb oldala) mellett a biztosító szövetkezetre vonatkozó (lásd harmadik kép) jelölésre is. 
Bár szánalmas állapotúnak tűnhet az épület egy pillanatra mégis gondolkodjunk el. A mai leginkább élhetetlen alaprajzú egérlyukakat és folyosószerű lakásokat, dísztelen, sötét folyosókat eredményező építkezési dömpingben kialakított terek vajon egy évszázaddal később bírnak-e majd olyan bájjal mint például ez a ház kortársaival együtt? Egyáltalán, a manapság felhasznált, a kézművességet zömében hírből sem ismerő spórolós alapanyagok megélnek-e majd egy évszázadot? Milyen állapotban lesznek a ki tudja honnan érkező, arctalan, ebből kifolyólag a világ bármelyik részét uniformisba öltöztető, legfeljebb ipari létesítményekbe illő korlátok, nyílászárók, a vékonyka, sérülékeny, fal- és padlóburkolólapok stb.. Ezek rövidtávon olcsóbbnak tűnnek, de hosszútávon milyen bosszúságot okoznak majd? Hol lesz a télvíz idején, előbb fagyó, mint kötő vakolat, már pár év után pergő beltéri festés, lepattant greslap? Időtálló és korszakalkotó épületeket alkot-e a mai kor?
A képek 2018. és 2020. években készültek.
Befejező megjegyzés:
A bejegyzés elkészítése kapcsán igyekeztem körültekintően eljárni, amely során kezembe került olyan dokumentum is, amelynek értelmében a mai eklektikus, 1928-ban felépült bérház tervezője Rottmann (1942-től Csánk) Elemér volt, építtetője pedig Schermann István és társai. Ugyanakkor ezt sem a tulajdoni lap, sem a számomra elérhető iratanyag nem támasztotta alá.
A dolog - a Zsolnay csempét illető nyugtalanságom mellett - annyira nem hagyott nekem békét, hogy beiratkoztam az Országos Széchenyi Könyvtárba. (Nyilván dramatizálom a szituációt, de ugye, ha csinálunk valamit, igyekezzünk legalább a saját mércénk szerint jól teljesíteni, szóval tényleg izgatott a kérdés. Tessék csak megérdeklődni a környezetemtől. Szegény párák.) Ennek a merész lépésnek nem csupán a nyugalommal töltött percek szempontjából vagyok haszonélvezője, hanem remélhetőleg az ismereteim gyarapodása szempontjából is az leszek. Meg úgy-amúgy, könyvtári olvasójeggyel rendelkezni - különösen, ha az ember ki is használja - elég menő dolog.
Így bár a mai Víg utca 20. alatti épület tulajdonosi köre és építtetője nem tartozik a mai Rákóczi tér 11. alatti házhoz, mégis a szóban forgó bérpalota kapcsán itt bukott ki az esetleges félreértés. Így eme információt fájna visszatartani annak tudatában, hogy esetleg mást sem hagy nyugodni a későbbi építtető és tervező személyét érintő információk különböző volta. Szóval tulajdoni lappal alátámasztott tény, hogy örökösödés útján Dr. Schermann István - ez időtájt egyébként ítélőtáblai tanácselnök, ha már fentebb annyit szakmáztunk... - és tulajdonostársai tulajdonában állt 1928-ban a Rákóczi téren egy ingatlan (telekmegosztás után korábbi helyrajzi szám 6073/2, mai helyrajzi szám 34929/2, mai cím: Víg utca 20.). Érdekes és a korabeli lakcímnyilvántartások következetes szóhasználata vagy annak hiánya margójára említésre méltó, hogy bár a megelőző évtizedben változás nem történt a tulajdonosok személyében, 1916-ban mégsem a bíró úr, hanem egy másik tulajdonostárs, bizonyos Weck Adolfné született Schermann kisasszony volt a húzónév a ház- és telekjegyzékben, mellette pedig csak úgy 'csendesben' kerültek megemlítésre a hölgy "b. társai". A tulajdonosok megnevezését illető egységes elvek hiánya, megfejelve a változó közterület elnevezésekkel, fűszerezve a bizonyos időközönként módosuló ház-, illetve helyrajzi számozással, mind olyan körülmény, ami igencsak kihívások elé állítja a kutatót és a kutatómunkát (ez igencsak analóg kihívás a mai jogszabályok szóhasználatával, így szövegének értelmezésével is). Megint messzire kanyarodtam. Száz szónak is egy a vége, a telekmegosztás után létrejött ingatlanok egyike volt az, amire 1928-ban a Rottmann Elemér tervezte öt emeletes ház megépítése iránti engedélyt benyújtották a Fővárosi Közmunkák Tanácsához (Építő Ipar - Építő Művészet 1928. 3-4.). Ugyanezen évben a megépült épületet a Rákóczi tér 12. szám alatti ingatlan tulajdoni lapjára pedig feltüntették. Dr. Schermann István - immár társai nélkül - ugyanezen évben szerepel a Budapesti Czím- és Lakásjegyzék Ház- és telekjegyzékében a Rákóczi tér 12. szám kapcsán akként, hogy neve alatt feltüntették a régi és új helyrajzi számokat is.
Ha tetszett a bejegyzés, kövesd a blogot Facebook-on itt és Instagram-on itt vagy a Bloglovin segítségével!
Szép napot kívánok!
If you like the post, follow me on Facebook here or Instagram here to be notified about every new post. Follow my blog with Bloglovin!
Have a nice day!
DRKUKTA
Kérlek, hogy tartsd tiszteletben szerzői jogaimat. A Blogon vagy a hozzá kapcsolódó felületeleken megjelenő cikkek tulajdonosa és jogosultja a DRKUKTART bloggere. Ezen szellemi alkotások teljes vagy részbeni felhasználása különösen, de nem kizárólag üzletszerzési, marketing vagy más egyéb kereskedelmi célra a blogger előzetes írásbeli engedélye nélkül szigorúan tilos!
Please, respect my copyrights. All articles (partly and in full) belong to the intellectual property of the blogger of DRKUKTART. Using any part of the blog (including but not limited photos, articles in part or in full) for any purpose especially for marketing or other commercial reason is strictly prohibited without the preliminary written permission of the blogger!
