Fejemben, sokszor begyűrt, képzeletbeli szalagon szólt a dallam, az emlékek vetítésén peregtek a kereket mutató képkockák. Év, hónap, nap nélkül, a gyerekkorból. Minduntalanszor, mikor felcsendült a főcím, barátságos ismerősség járta át lelkemet. Az, a szavakkal nehezen megfesthető atmoszféra, amit a Másfélmillió lépés Magyarországon ajándékozott nekem évtizedekkel ezelőtt. Sinkó László hangja. A szagtalan, sárgás filmen átszűrődő nyár végi mezők, erdők illata. A falvakon átvezető poros utakat taposókat perzselő napsugár. A távolságmérő sziluettjén kívüli részletek nélküli, soha nem látott ismerős vidékek jóleső otthonossága.
Az egyben korábban minden bizonnyal soha nem látott részek ismétlő nézését felnőtt fejjel hozta meg az önkéntes karantén. Olyankor esténként olykor éjszakába nyúlóan túráztunk. Online. Együtt. Az igazolófüzet már jó egy éve a szekrényben várta, hogy felkaroljam. Közben tűrte a könyvek által ránehezedő súlyt, párszor helyet is változtatott. Túl mélyre sosem hagytam süllyedni, szem elől sem tévesztettem, tudtam, dolgunk van egymással. Megsaccolni sem tudom, mikor jutottam el oda, hogy teljesíteném. Évekkel ezelőtt fogalmazódott meg bennem távoli célként. Azt viszont pontosan tudom, hogy a szó szoros értelmében vett végigjárás, az egymásba kapcsolódó szakaszok megismerésének igényét a sorozat hozta el három hónappal ezelőtt. Akkor nem csupán a józan ész bírt otthonmaradásra, bár a legfőbb érv mégis ez volt. Hibádzott az esetleges bejárás képletében az is, hogy a teljesítés igazolásához szükségünk volt még egy füzetre, amelynek beszerzése látszólag akadályba ütközött.
A gordiuszi csomót a második füzet beszerzésével vágtam át, a körülmények konszolidálódása pedig hozta magával a hirtelen elhatározást: most vagy. Nincsen vagy. Soha sincs.
Megelőző éjszaka húztam a pakolást. Úgy éreztem ezer éve pakoltam be utoljára zsákomba, húztam ezzel az indulást is. A kis produkciómnak meg is lett az eredménye úgy három óra alvás képében, mielőtt megindultunk volna Sátoraljaújhelyre. Nem éppen a kipihentség ideális foka. Fél nyolckor már maszkban a Hollóházára tartó Volánbuszon ültünk nehezen felocsúdva az újhelyi vasútállomás mosdójának realitásából. Hollóházán a busz az Országos Kéktúra keleti végpontjának emlékművénél tett le. A végpont köveinek időjáráscincálta romossága, a környező virágágyások takarosságának tükrében még inkább szemet szúrt. A kialvatlanságnak köszönhetően rendesen borzasztott a reggeli hideg, mégis megérkezvén, immár személyre szabottan kitöltött füzet birtokában felemelő érzés volt ott állni, ahol sosem. A kövezeten heverő, magát szerencsepénznek álcázó porlepte húsz forintost pedig jó ómennek vettem. A "kialakult helyzet miatt zárva tartó" Vadász sörözőben nyilvánvaló akadályba ütközött a bélyegzés, így mintegy hagyományteremtő módon - de szándék nélkül - tettünk bele az aznapi szakaszba pár száz méter pluszt hegynek le és fel az egyébként festői szépségű völgyben elnyújtózó községben, míg a Balkon Büfében kihelyezett bélyegző lenyomatának birtokában immár ténylegesen megkezdhettük az Országos Kéktúra teljesítését.
Nem célom kilométerről-kilométerre végigvenni az első napi túrát. Sem szavak szintjén, sem képeken át. Ez a túra valószínűleg mindenkinek kicsit más, még akkor is, ha ugyanazon útvonalat járja. Még inkább eltérő, ha az utat mintegy spontán variálva eltévedésekkel is színesíti.
Azonban jó tudatosítani magamban is, micsoda tapasztalat. Nem túlzok nagyon, ha azt írom, hatalmas. És élmény, méghozzá pozitív. Így a részletes leírás helyett mintegy jó tudni alapon alább inkább az első nap során begyűjtött kis színesekre szorítkozom, mindezt téve annak az édekében is, hogy a soron következő napokról majdan születő bejegyzésekben még kevesebb szöveggel szakítsam meg a képfolyamot.
#1 Felszerelés, ami a testet nyomja
Az elmúlt években hiába fejlesztettem szinte tökélyre a felszerelés minimalizálását bicajon, rá kellett jönnöm, van még mit csiszolni. Ugyanígy a komfortot illetően is mind túrabakancs, mind -nadrág tekintetében. Felismerés, hogy tizeniksz kilométer után még a tuti hátizsák is lehet kellemetlen, ha az ember testartása kérdőjelhez hasonlatos. Újszerű élmény az is, hogy bizony lelkiismeretfurdalással jár, ha a felszerelés megfontolt szándék nélkül veszít terjedelméből. Adott tárgy gondatlanságból elkövetett, alkalmatlan zsebbe helyezése és az abból való végérvényes távozása bizony akárhogy is szépítjük, szemetelés. Akkor is, ha a szemét éppenséggel egy földre csusszant kézfertőtlenítő vagy kedvenc töltőtoll képében testesül meg. Hiába vittem magammal az út során lelt szemétnek szánt textilzacskót, az első nap során belepakolt szemét felett állva a nap végi leltárnál örömöm nem lehetett teljes, hiszen magam is hagytam oda nem illő tárgyakat a természetben. Ezen a ponton már csak a remény segíthet, hátha más túrázók lesznek oly’ gondosak és begyűjtik ezen idegen apróságokat. Furcsa módon a túrabot is inkább haszontalannak, mint hasznosnak bizonyult, a magam részéről maradok a korábban jól bevált spontán túrabotnál, melynek nagy előnye, hogy erdő adja, erdő elveszi.
#2 Szemét, ami a szemet szúrja
Nem újszerű, de elszomorító észlelés az is, hogy a táj az ember lakta települések körül a legmocskosabb. A túra tereptárgyai ott esnek vandálok áldozatául, ahova az ember, ki minden bizonnyal nem turista, gépjárművel elér. Összefirkált turistajelek (még akkor is, ha a firka mosolygásra szólít fel), cicaturistákat és bódító szereket jegyző irományok nyomai az esőmenedéken. Egykor sót rejtő, Ukrajnából származó műanyag zacskó, több évvel ezelőtti lejárati dátummal bélyegzett ásványvizes palack, műanyag fóliák, Pepsi-s üveg, sörös fémdobozok, cipőtalp mind-mind olyan tárgyak, amelyeket ott találtunk, ahol bizton nem kellett volna lenniük. Ember lakta helyektől távol a túraútvnalon. Habár a települések határában "spontán" képződőtt illegális hulladéklerakókat nem sikerült megszüntetnünk, sőt, a határt magunknak itt megszabta ezekből csipegetni sem csipegettünk, mégis visszatekintve így öt túranap távlatából kicsit büszkén írhatom, hogy az erdő napi egy zacskónyi szeméttel tisztább akkor, ha abban mi járunk (és éppen nem hagyok el semmit). Ez pedig, bár csepp a tengerben, de jó érzés.
#3 Víz, ami a szomjat oltja
Ha már felszerelés, a víz fontosságát sem szabad elfeledni. A többnapos elemózsia felpakolása talán egyértelmű, de a víz kérdésében előfordulhat, hogy az ember a cipekedés helyett inkább elegánsan a spontán víznyerési lehetőségekre épít. Az első szakasz településekkel bőven ellátott, így ebben lenne is ráció, ám, ha a közkutak nyújtotta vízvételi lehetőségre gyúrunk, bizony érhet meglepetés. Hollóházán például a Vadász és a Balkon közötti szakaszon négy kútból négy nem adott vizet, az erdő közelében szemtávolságra a kijelölt úttól azonban akadt egy, ami igen. Ez tehát totál lutri, így bár két liter vizet a hátunkon cipelni kevéssé könnyed érzés, mégis megéri.
#4 Az erdő, na meg a mező, ami elbűvöl
Tapasztalat, hogy az ismeretlent nehéz elképzelni. Soha nem képzeltem tehát, hogy Borsod-Abaúj-Zemplén megye már az első napon, a Hollóháza-Bózsva közötti szakaszon elképesztő természeti szépségeket tárt fel előttünk. Az egymásra boruló fákkal keretezett kaptatók, az eltérő árnyalatú és érzetű talajtakarók, az erdős területeket pettyező rétek, a Kis-Milicen magasodó Károlyi-kilátóról elénk táruló végtelen panoráma félkörben, a meredeken alábukó hegyoldal, a Füzér utáni útszakasz, a Nyíri mentén aszályos talaj rajzolta zikk zakkok esetlegességének szépsége mind-mind magával ragadó.
#5 Az épített környezet, ami stílust mutat
Ugyanígy igaz a meglepetés a települések képére is. Amerre jártunk, takaros porták keretezték utunkat. Füzéren a vár - ugyancsak a járványhelyzetre tekintettel - zárva volt, bár őszintén szólva jobb is volt így, kísértés nélkül, a test akkor már nem kívánta a kitérőt. Így is volt miben gyönyörködni: a község építészete lenyűgözött. A sorozatban említett tájház felújított állapotban az egyik legkedvesebbik épület, de ugyanígy megkapó az utat itt-ott szegélyező csűrök látványa, a hosszúkás alaprajzú lakóházak sokszínűsége a homlokzaton szereplő feszületek által kinyilvánított egyértelmű hitvallással. Akár Hollóházát, akár Füzért nézem, elbűvölt a kerítésekre akasztott üres szódásüvegekkel teli zacskók ténye, ugyanígy jártam akkor is, mikor az ételhordót pillantottam meg ilyen helyzetben. Elszomorított viszont, hogy nem minden, a sorozatban megőrzésre méltónak említett dolog maradt meg. Az 1913-ban átadott, majd az 1920-as trianoni békediktátummal megcsonkított Bodrogközi Gazdasági Vasút (később Bodrogköz-Hegyközi Kisvasút) megőrzése már a filmben kérdéses volt. Az 1980-ban felszámolt vonal füzérkomlósi mementóját élőben látni, majd a benőtt töltésen szinte Bózsváig gyalogolni pedig szívbemarkoló. A vonal emlékét nem csupán a kiállított vasúti kocsi, de a talajnövényzettől alig látható, erősen hiányos lécelésű vasúti hidak, itt-ott egy-egy betonoszlop MÁV felirattal, gazzal, bokrokkal benőtt töltés és meglepő módon például a kisbózsvai temetőnél tisztességgel egymásra pakolt vasúti talpfák is őrzik.
#6 A jó társaság, ami eltérít
Nem új, de megerősített tapasztalat, hogy könnyű belefeledkezni a jó társaságba. Habár a szem körbe-körbe jár, és nyugtázza a testet körülvevő szépet, kezdő kéktúrázóként nem feltétlenül áll rá rizsa közben a jelre. A test meg is kapja a méltó jutalmat pár száz méter extratáv képében. Sok kicsi pedig sokra megy, az ilyesfajta tévút hatásos módja a túrán kívüli kilométerek gyűjtésének is. Egy idő után persze automatikusan keresi a szem a felfestést, de ez az idő nálunk nem a túrával egyidejűleg debütált. Mindenesetre jó tudni, hogy a kéktúra tisztességgel kijelölt útvonal, így, ha pár száz méter megtételét követően sem látjuk a jól ismert kék-fehér vonalakat akárhogy is forgatjuk a fejünket, nem árt gyanakodni, letértünk az útról.
#7 Az útvonal, ami nem sétagalopp
A különféle terepviszonyokhoz a szintek varázslatos változatosságán túl bizony az is hozzátartozik, hogy egyes szakaszok olykor nehezen járhatók. Így volt (van?) ez Hollóháza felett, ahol hosszabb bozótoson kellett átküzdenünk magunkat (az online alkalmazás jelezte is, hogy a terep nehezen járható), de ami kifejezetten meglepő, az a korábban említett kisvasút Nyíri Község határában vezető nyomvonala, ahol a két szomszédos településtől, Füzérkomlóstól és Bózsvától eltérően bozótirtásnak nyoma sem volt. Ennek köszönhetően pedig volt szerencsénk a kétrét görnyedés gerincgyilkos pozitúráját huzamosabb ideig felvenni. Ugyanitt, a megmaradt vasúti hidak közül az egyik igencsak nehezen felismerhető - meg merem kockáztatni, hogy - életveszélyes volt figyelemmel a gerendák állapotára és a közöttük tátongó közel tíz centiméteres résekre is. Persze opció, hogy az ember, miután megfelelő mennyiségű kullancs összeszedését vizionálta kimegy a szomszédos lucernaföld határába, de talán mégsem annyira alternatíva, ha a kijelölt kéktúrát szeretnénk teljesíteni. A szakasz számához méltón az első nap két eltévelyedésünkkel és a hollóházi pluszkörünkkel 27,74 kilométert tettünk meg.
#8 Az idő, ami pihentet
Tapasztalat, hogy a testbe beletett kilométerek másnapra nem múlnak el nyomtalanul. Bár lehet, hogy erre nem is ildomos rögtön az első nap végén szót fecsérelni, hiszen mi magunk is csak másnap észleltük ennek félreérthetetlen jeleit, és tettük meg még egy nappal később hatékony ellenintézkedéseinket.
Észleléseinket tekintve a mérleg nyelve mindenképpen a pozitív irányba mutat. Mondhatnám, hogy csak pozitív, de már az első nap ráébresztett olyan körülményekre, amiben érdemes fejlődni vagy amit civilizációs ártalomként nem árt elfogadni. A nap végső megállapítása pedig az, hogy számos olyan, a közösségi médiából - szerencsére - nem folyó, de csodálatos része van Magyarországnak, amit látni kell. Mondhatnám, hogy titkos helyek, de ez így nem igaz. Titkosságuk legfeljebb abban rejlik, hogy ismereteim korlátozottak. A kéktúra ugyanakkor remek alkalom arra is, hogy feljegyezzük, hova szeretnénk még visszatérni később, hogy ne csupán átsuhajunk (vagy átvonszoljuk magunkat) az erdőn és a túrára felfűzött településeken, de legyen idő tényleg megállni, nézelődni, bekopogni, kulcsot elkérni, adott helyre koncentrálni. Folytatás következik.
Ha tetszett a bejegyzés, kövesd a blogot Facebook-on itt és Instagram-on itt vagy a Bloglovin segítségével!
Szép napot kívánok!
If you like the post, follow me on Facebook here or Instagram here to be notified about every new post. Follow my blog with Bloglovin!
Have a nice day!
DRKUKTA
Kérlek, hogy tartsd tiszteletben szerzői jogaimat. A Blogon vagy a hozzá kapcsolódó felületeleken megjelenő cikkek tulajdonosa és jogosultja a DRKUKTART bloggere. Ezen szellemi alkotások teljes vagy részbeni felhasználása különösen, de nem kizárólag üzletszerzési, marketing vagy más egyéb kereskedelmi célra a blogger előzetes írásbeli engedélye nélkül szigorúan tilos!
Please, respect my copyrights. All articles (partly and in full) belong to the intellectual property of the blogger of DRKUKTART. Using any part of the blog (including but not limited photos, articles in part or in full) for any purpose especially for marketing or other commercial reason is strictly prohibited without the preliminary written permission of the blogger!
