Ha egyszer elmúlik ez a mizéria, becsszó, kikiáltom a tavasz első hónapját a balatoni bringakör szezonjának. Vagy a fél kör idejének. Addig pedig csak halkan megjegyzem, március idusán - plusz-mínusz - a Balaton körül tekerni felszabadító.

Mint a lélegzetvétel. Olyan természetesnek vesszük mindennapi fellépéseink díszletét, a város színpadképét. Néhanapján a múló idő, az emberi nemtörődömség vagy éppen a szándékolt beavatkozás nyomán pergő vakolat, a szoborkönyök helyén meredező vas felveti az épített örökség elmúlása lehetőségét mire futó sopánkodás, az ipari műemlékeket nem kímélő, évszázados városrészeket a föld színéről eltűntető, húsbavágó rombolásokra pedig 'jó' esetben legalább bosszankodás a válasz. Rejtély, vajon kavarogtak-e hasonló érzések a Rákóczi tér feltűnése idején az utca emberében.

Óbudára gondolva a Fő és Szentlélek terek barokk romantikája kúszik szemem elé. Az az emberléptékű tér, ami csupán egy részlete az egésznek. Méghozzá akkora csupán, hogy területben is csak kisebb részt harsint ki a kerületből. Dominanciája meglepő a környéken fellelhető római kori romok számösságára és az átutazó emlékeit meghatározó, kerületi karaktert adó panelrengeteg tömegére tekintettel is.

A Badacsony zúzmarába burkolózó erdői alatt állva előttünk a hegy ködbe vesző, csipkézett tömege, mögöttünk a pihenő, jeges Balaton. A múlt hét nem egyszer a természetben ért, hiszen képtelen voltam ellenállni a fehérre fagyott Budai-hegység hívásának. Nagy volt a csábítás, hogy egy ilyen jövős-menős hetet megkoronázó hétvégén elvesszek a Balaton-felvidék legmagasabb tanúhegye rengetegében is, de még nagyobb, hogy végre belekóstoljak abba, amit a Gasztrohegy tartogat számomra.

Megszoktam, hogy hó láttán mindig gyermeki öröm lesz úrrá rajtam. Idei, pár napos felfedezés, hogy a tartós zúzmara is hasonló érzésben részesít. Rá is kattantam rendesen.