Mondhatni családi recept, legalábbis abban az értelemben, hogy a dédmamám szakácskönyvéből származik, a nagymamám is készítette, jómagam pedig kicsit továbbgondolva hosszú idő után újra elővettem.

Bár a meleg évszakban már sikerrel teszek el finomságokat hidegebb időkre, korábban télen még sosem jutottam el addig, hogy előre gondoljak a nyárra. Legalábbis ami a befőzést illeti. Pedig finom narancsot akkor lehet itthon kapni, mikor tombol a tél vagy ami maradt belőle.

Emberpalántaként gyűjtögetett emlékeim között felrémlik, hogy a Duna-kanyarban 'nálunk' a dinnyehéj általában a baromfiudvarban landolt. Félreértés ne essék, nem a célbalövést gyakoroltuk ilyen formabontó módon. Az udvar lakóinak szánt eleség volt: a tyúkok tisztességesen kicsipegették az emberi falatozás után maradt, rózsaszínből világos zöldbe hajló színű héjat, meghagyva a sötét zöldjét.

Az ideális nyári ebéd. Ízletes, könnyedén telít. Az sem utolsó szempont, hogy amennyiben mellette tesszük le a voksunkat, abban az esetben az étkezés mindössze egy fogásból áll, így nem szükséges egész délelőtt a konyhában aszalódnunk.

Kevéssé nevezném zökkenőmentesnek azt a folyamatot, míg eljutottam odáig, hogy a levenduláról elsőként nem nagymamám molyűző szekrénytölteléke jutott eszembe. De lássunk csodát, az ominózus nap eljött évekkel ezelőtt, a szörp, a keksz és a tea pedig kifejezetten kedvessé lettek számomra, míg a szerencsétlen levendulás fagylalt a mai napig leginkább a szekrényekre emlékeztet...