Egy pillanatra sem tévesztettük szem elől. Nem téveszthettük szem elől. Hajnalok-hajnalán elménkbe ragadt, retinánkba égett, szagot fogtunk. Vadászebek módján csüngtünk minden kis gyanús csírán, nyomon, romon, ami az mai ember kézjegyeként szinte levakarhatatlanul pöffeszkedett Milánó évszázados utcáin.

A kora délutánba szégyellősen átkacsintó vasárnap délelőtt tettem egy kis sétát a Duna budapesti szakasza mentén. 

Meglehetősen elhivatott vagyok Magyarország körbeturnézása kapcsán és ez olyan tettekre sarkall mint például útiterv előzetes készítése. Így esett, mikor az ezer éve nem látott Sopronba kívánkoztam, és mikor jófej barátaim szintén ekként éreztek, bizony körbenéztem, mi az, ami eddig kimaradt Sopron és az én kapcsolatomból.

Utolsó téli hónap, így aki kényszerűen depressziót erőltet magára mondván, hogy a február unalmas, az ujjongjon. 

Míg Firenzében mondhatni könnyű dolgom volt a diszkréten a házfalakra és egyéb utcai műtárgyakra csempészett, jogosan kettős megítélésű utcaművészet alkotókra való bontásával, addig Berlinben annyian veszik különféle módon - önkifejezés céljával - birtokba a házak homlokzatait, a garázskapukat, a tűzfalakat, a közlekedési táblák (jobb esetben hátsó, rosszabb esetben) első felét és egyéb elvetemült ötletnek ható felületeket, hogy a német fővárosban művelt utcaművészetet a teljesség igényével alkotókra bontani és egy logikus sorrendben bemutatni pár nap után eleve hamvában halt ötlet.