Nyitott épületek. Száz éves vagy még idősebb, olykor azonban szemtelenül fiatal falak. Látszólag élettelenek, a szemlélődőnek azonban mégis beszédesek.

Rohanunk. Vagy, ha nem, akkor sem feltétlenül látunk. Ennek pedig igazságtalanul sokszor esik áldozatul megszokott környezetünk. Mind az emberi, mind a burjánzó édeni, mind pedig az épített. Szánjunk időt rá, magunkat pedig meg, és éljük úgy a mindennapjainkat, mint a jó értelemben vett turista. Nyitott szemmel és lélekkel. Budapest megannyi csodát rejt és most abban a kiváltságos helyzetben vagyunk, hogy ezeket a rejtett, de nagyon is szem előtt lévő 'apróságokat' nem takarják el csapatokba verbuválódott, kattintgatva rohangáló népek előlünk.

Mint a lélegzetvétel. Olyan természetesnek vesszük mindennapi fellépéseink díszletét, a város színpadképét. Néhanapján a múló idő, az emberi nemtörődömség vagy éppen a szándékolt beavatkozás nyomán pergő vakolat, a szoborkönyök helyén meredező vas felveti az épített örökség elmúlása lehetőségét mire futó sopánkodás, az ipari műemlékeket nem kímélő, évszázados városrészeket a föld színéről eltűntető, húsbavágó rombolásokra pedig 'jó' esetben legalább bosszankodás a válasz. Rejtély, vajon kavarogtak-e hasonló érzések a Rákóczi tér feltűnése idején az utca emberében.

Minden évben kiemelt eseményként virít a naptáramban a Budapest100 számára dedikált hétvége. Amikor nem, akkor persze rászervezek valami más izgalmat, az időpontra való rácsodálkozással egyidejűleg pedig igencsak együttérzek magammal hosszú évek munkájával csiszolgatott szervezőképességem okozta kellemetlenségek miatt.

A földszinten az egyik ablakban látszólag sztoikus nyugalomban pihenő aprócska eb vigyázza a ház nyugalmát, míg az épületben szétszóródó látogatók egyre feljebb merészkednek az ólomüveg ablakokkal kísért, szőlőkacsokra emlékeztető kovácsoltvas korlátok közt magasba vezető lépcsőházban.