Nyitott épületek. Száz éves vagy még idősebb, olykor azonban szemtelenül fiatal falak. Látszólag élettelenek, a szemlélődőnek azonban mégis beszédesek.

Budapest sorsát látszólag egy-két tollvonással vagy ennél nagyobb küzdelemmel formáló neves emberek éléte és tetteik vajon visszhangra találnak-e száz év múltán is a köztudatban? Egyáltalán, a mi életünkben, több mint száz évvel az ország gazdasági aranykora után beszélhetünk-e olyan időtálló magán- vagy középületekről, amelyek érdemeit később fotóval, szóval illethetjük? Vagy ellenkezőleg, koncepció nélkül, fogyasztástól és bevételtől elvakultan harácsoljuk el, romboljuk le mit elődeink, a városépítők maguk mögött hagytak? Az egészet alkotó részek halmazában a mai építkezéseknek részei-e a kézműves padlók, faragott bejárók, megörökítésre méltó, nemesebb anyagú kilincsek, kedves vonalú korlátok? Vagy minden anyaga a soha el nem pusztuló, de annál gyorsabban avuló műanyag, formája pedig a tömegtermelés semmitmondó sablonjai? Köztünk járnak-e, kiknek az ízlés és a megvalósítás mikéntje kisujjában van vagy végleg kiirtotta, feleslegessé tette őket azt az egyéniséget hazudó uniformizálás?

Mint a lélegzetvételt, olyan természetesnek vesszük a város színpadképét, mindennapi fellépésünk díszletét. A múló időnek, emberi nemtörődömségnek vagy szándékos beavatkozásnak betudható pergő vakolat, egy szobor könyöke helyén meredező vas, földig rombolt ipari műemlékek hűlt helyének látványa felveti a színpadkép elmúlásának lehetőségét mire futó sopánkodás vagy éppen erőteljesebb bosszankodás a reakció. Vajon hasonló érzések kavarogtak az utca emberében, mikor a mai Rákóczi tér elődje porondra lépett?

Óbudára gondolva a Fő és Szentlélek terek barokk romantikája kúszik szemem elé. Az az emberléptékű tér, ami csupán egy részlete az egésznek. Méghozzá akkora csupán, hogy területben is csak kisebb részt harsint ki a kerületből. Dominanciája meglepő a környéken fellelhető római kori romok számösságára és az átutazó emlékeit meghatározó, kerületi karaktert adó panelrengeteg tömegére tekintettel is.

Megszoktam, hogy hó láttán mindig gyermeki öröm lesz úrrá rajtam. Idei, pár napos felfedezés, hogy a tartós zúzmara is hasonló érzésben részesít. Rá is kattantam rendesen.