Nyitott épületek. Száz éves vagy még idősebb, olykor azonban szemtelenül fiatal falak. Látszólag élettelenek, a szemlélődőnek azonban mégis beszédesek.

Budapest sorsát látszólag egy-két tollvonással avagy éppen küzdelemmel formáló 'nagyemberek' léte és tetteik mennyire lesznek száz év múltán is jelen a köztudatban? Egyáltalán, több mint száz évvel az ország gazdasági aranykora után életünkben valósulnak-e meg tucatjával olyan közberuházások, épülnek-e olyan magán- vagy középületek, melyek miatt érdemes lesz elővenni a fényképezőgépet, a kor íróeszközét és egy évszázaddal később írni. Vagy ellenkezőleg, koncepció nélkül, a fogyasztás és a bevételtől elvakultan harácsoljuk el, romboljuk le mit elődeink, a városlakók, -építők maguk mögött hagytak? Az egészet alkotó részletek margójára, készülnek-e időtálló, míves padlók, faragott bejárók, megörökítésre méltó, nemesebb anyagú kilincsek, kedves vonalú korlátok manapság? Vagy marad minden anyaga a soha el nem pusztuló, de annál gyorsabban hanyatló minőségű műanyag és a forma, ami nem más mint a tömegtermelés flegma és arctalan köpete? Köztünk járnak-e, kiknek az ízlés és a megvalósítás mikéntje kisujjában van vagy végleg kiirtotta, feleslegessé tette őket azt az egyéniséget hazudó uniformizálás, a más vagyonával ideológiától kódoltan sajátjaként bánó rendszer, megfejelve a mindegy mit, mennyi időre, csak gyorsan és olcsón fogyasztói kortünet?

Mint a lélegzetvétel. Olyan természetesnek vesszük mindennapi fellépéseink díszletét, a város színpadképét. Néhanapján a múló idő, az emberi nemtörődömség vagy éppen a szándékolt beavatkozás nyomán pergő vakolat, a szoborkönyök helyén meredező vas felveti az épített örökség elmúlása lehetőségét mire futó sopánkodás, az ipari műemlékeket nem kímélő, évszázados városrészeket a föld színéről eltűntető, húsbavágó rombolásokra pedig 'jó' esetben legalább bosszankodás a válasz. Rejtély, vajon kavarogtak-e hasonló érzések a Rákóczi tér feltűnése idején az utca emberében.

Óbudára gondolva a Fő és Szentlélek terek barokk romantikája kúszik szemem elé. Az az emberléptékű tér, ami csupán egy részlete az egésznek. Méghozzá akkora csupán, hogy területben is csak kisebb részt harsint ki a kerületből. Dominanciája meglepő a környéken fellelhető római kori romok számösságára és az átutazó emlékeit meghatározó, kerületi karaktert adó panelrengeteg tömegére tekintettel is.

Megszoktam, hogy hó láttán mindig gyermeki öröm lesz úrrá rajtam. Idei, pár napos felfedezés, hogy a tartós zúzmara is hasonló érzésben részesít. Rá is kattantam rendesen.