Neonlámpák vidám csíkjaival feloldott, évszázados komor falak között töményen lüktető turistaetető. Első benyomás. Soha nem mondom, hogy az utolsó.

A földszinten az egyik ablakban látszólag sztoikus nyugalomban pihenő aprócska eb vigyázza a ház nyugalmát, míg az épületben szétszóródó látogatók egyre feljebb merészkednek az ólomüveg ablakokkal kísért, szőlőkacsokra emlékeztető kovácsoltvas korlátok közt magasba vezető lépcsőházban.

Ha a nagyszülők kifordított fürdőszobájához tesszük hasonlatossá a portugál azulejókkal borított házakat, nem sokat, cirka kilencszáz évet tévedünk azzal, hogy akkor abban az időben még ez a fürdőhelyiség nem létezett. 

Mit nekünk három hosszú év, mintha csak ma lett volna, mikor a Rembrandt kiállítással Isten hozzádot mondtunk a nyilvánosságtól pár évre visszavonuló Szépművészeti Múzeumtól. 

A község szélén, egy aprócska erdei tisztáson áll egy, a tisztásnál is apróbb, ámde páratlan freskó-örökséget rejtő Árpád-kori épület, a veleméri Szentháromság-templom.