A köznyelv által nemes egyszerűséggel csak Táncsics börtöneként emlegetett épületegyüttes azóta, hogy visszakerült a Magyar Állam tulajdonába eddig két (na jó, három) alkalommal volt látogatható: 2014. október 5-6. napjain és 2015. március 15. napján. Habár a régészeti feltárásokra hivatkozással már a tavaly őszi látogatásokat is akként harangozták be, hogy ezt követően hosszú ideig nem lesz látogatható az épületegyüttes, idén tavasszal az 1848-as szabadságharcnak szentelt nemzeti ünnepen mégis megnyitotta kapuit a nyilvánosság előtt.
Az iskolában tanultakat sohasem ellenőriztem le, sőt, azontúl, hogy Táncsics itt ült bebörtönözve, túl sok plusz információ (így például házszám…) nem forgott köztudatban. Így, a nemzeti ünnep programjának áttanulmányozásáig nem sok fogalmam volt a pontos lokációról, annak ellenére, hogy a raboskodás helyszínét táblák jelölik. Úgy kellett nekem.
Megérkezve kellemes méretű, mondhatni élhető tömeg fogadott. Azért, hogy ne csak nézzünk, de lássunk is, a Szent József laktanya és a Lőporraktár által körbeölelt területen felállított molinókon olvashatták a látogatók a terület történetét. Ebből dióhéjban magunkba szippanthattuk a látogatásunkhoz szükséges minimális információt. Eszerint a Táncsics Mihály utca 6., az Erdélyi Bástya és a volt József kaszárnya épületének története az alábbi: "A történészek és a régészek feltételezése szerint ezen a helyen állott Buda első királyi székhelye és itt működött a XIII-XIV. században a királyi pénzverő ház, azaz a Domus Regalis vagy Kammerhoff. Az 1241-42-es tartárjárás keserves tanulságait levonva, IV. Béla Budán királyi várat és székhelyet alapított. A budai kővár építése taktikai, stratégiai és államigazgatási szempontokból is megalapozott, tervszerű döntés volt. A1249-ben Budán már valószínűleg állt a királyi udvar és királyi pénzverde befogadására alkalmas királyi kúria, mert IV. Béla ekkor adományozza véglegesen Esztergomot az érsekségnek. Az Esztergomból Buda várába telepített pénzverőházat első alkalommal IV. Béla 1255-ben keletkezett oklevelében említik. Az épület 1382-ig volt királyi tulajdonban, ekkor Nagy Lajos király az épületet a budaszentlőrinci pálosoknak adományozta. 1416-ban Zsigmond király apósának, Cillei Hermannak a tulajdonába kerül. Cillei a budai Szent Miklós utcában (ma Táncsics Mihály utca déli, a Hilton szállóhoz közeli szakasza) álló házát adja a pálosoknak és cserébe kapta a pálosoknak "azt a nagy kúriáját, vagy házát, amely egykoron Károly magyar királyé volt, Buda városában a Szombat kapu mellett, amelyet - közönségesen és németül - Kammerhofnak neveznek, azzal a kápolnával együtt, amely ugyane kúriában Szent Márton hitvalló tiszteletére áll, valamint minden benne lévő épülettel és az e kúriához kapcsolódó minden egyéb szükséges tartozékkal együtt, ugyancsak azzal a földdarabbal, vagy térséggel együtt, ahol egy épület kőalapjait még Lajos király édesanyja rakatta le." (Részlet egy 1423 évben keletkezett oklevélből). Az épület 1458-60-ig a cilleiek tulajdonában maradt. Cillei Ulrik halálával visszaszállt a Koronára, ezután az ingatlant Mátyás király adományozza Guthi Országh Mihály nádornak és fiainak. Az 1462-1541 közötti időszak adatai már csak Országh Mihály utódainak békés birtoklását bizonyítják. A korabeli térképek alapján az ingatlanon az 1530 és 1541 között építették a ma is álló Erdélyi bástyát, valószínűleg Domenico da Bologna olasz hadimérnök tervei szerint. Feltehetően ez az ún. "olasz bástya" hadászati védmű egyik első megjelenése Magyarországon. A török hódoltság alatt - Marsigli térképe szerint - e területen lehetett a janicsárok jégverme. Az 1686-os ostromban a telken álló középkori épületek elpusztultak. Egy 1728-ban készült felmérés már feltünteti az Erdélyi bástya mélyebb szintjén álló - Johann Matthey hadmérnök által tervezett - Szent József lőporraktár épületét és a körülötte lévő árkot. A térkép szerint a telek felső udvarának közepén egy nagy kiterjedésű épülettörmelék halom helyezkedik el, amellyel az eredetileg belül üres, ágyútermes Erdélyi bástyát töltötték fel. Zolnay László 1962. évi ásatása során a Lőportár északi homlokzata előtt egy középkori - talán felvonóhidas és farkasvermes - kaputorony maradványait tárta fel. Több mint valószínű, hogy ez az egykori Szombat kapu maradványa, amelyre 1728 körül Matthey ráépítette a Lőporraktárat. A később börtönnek használt egykori Szent József lőporraktár 3 szintes, 2 m-es vastagságú kőfalazatú épület. Belső terei donga boltozatosak, ablakai szegmensíves záródásúak, amelyeke sűrű korabarokk rácsok vannak. Belső tömblépcsője vöröskőből készült. Jelenleg az épületet cserépborítású, faszerkezetű nyeregtető fedi, de lőporraktárként még nem volt tetőzete. A tűzveszély miatt tetejét erős vakolatú (szinte kőszerű) dongaboltozat fedte, szabályosan rendezett vízelvezető árkocskákkal. A Táncsics Mihály utca mentén álló főépületet - a középkori telekviszonyok megváltoztatásával - a Szent József laktanya céljára építették, valószínűleg az ott álló körábbi épületek felhasználásával. A kétemeletes épület az 1810 utáni években épülhetett, ezután lett börtön a lőporraktárban. A reformkorban és a szabadságharc után Stokháznak is nevezték, mert az úgynevezett státusfoglyok fogháza volt. Itt raboskodott 1837-től 1840-ig Kossuth Lajos, Wesselényi Miklós báró (1839), majd két ízben 1847-től 1848-ig és 1860-tól 1867-ig Táncsics Mihály, Czuczor Gergely (1849), Károlyi István gróf (1849), Jókai Mór (1862). Táncsics a főépület egyik földszinti, utcára néző szobájában volt elzárva. Jókait sajtóvétség miatt ítélték el, tőle tudjuk, hogy Táncsics cellája fölötti szobában ült. Az utcára nézett Kossuth első cellájának az ablaka is, de amikor levelet próbált kicsempészni, áttették a főépület egyik udvarra néző szobájába. (…) A kiegyezést követően kormányzati irodának használták. A 30-as években a pénzügyminisztérium hivatala működött itt. A II. világháború után háborús jóvátételként az Amerikai Egyesült Államok tulajdona lett. 2006. júniusában George W. Bush amerikai elnök budapesti látogatásán született elvi egyezség arról, hogy a volt Táncsics-börtön épületegyüttesét ingatlancsere-egyezmény keretében visszaadják Mahyarországnak. Az erről szóló nemzetközi szerződést az Országgyűlés 2007. november 19-én fogadta el. A csere-ingatlanok felújítása 2012 májusában kezdődött meg, és két évig tartottak. A Magyar Állam 2014. augusztus 28-án vehette birtokba a telket, miután hivatalosan is levonták az amerikai zászlót."
Nem tudom, hányan olvasták el az információ áradatot, de az tény, hogy nem egy ponton hallottam azt, hogy "itt nincs semmi". A Táncsics (és sok más személy) börtönére éhes látogatóhad lógó orral hajtogatta ezt a rövidke mondatot, pedig micsoda butaság ez kérem szépen. Tény, hogy nincsen még helyrehozva például a Lőporraktár épülete, ahol ráadásul Táncsics nem is raboskodott, de számos apró kedves és rossz állapotban lévő jel maradt ránk a múltból. Ezeket viszont nem lehet észrevenni távolról, felületesen körbetekintve. Kicsi szemlélődni, a részletekben elveszni sohasem árt. Tény, hogy az előzetes információknak megfelelően az épületegyüttes továbbra is abban az állapotban tekinthető meg, ahogy a Magyar Állam átvette azt az Amerikai Egyesült Államoktól: a hatalmas udvaron grillező és kosárlabda pálya bújik meg, míg a nemzeti ünnepen látogatható Lőporraktár épületében szpotlámpás, szinttől függően hol mocskos, és az épület külső megjelenésével összeegyeztethetetlen padlószőnyeggel, hol hajópadlóval burkolt helyiségek bújnak meg, modern vagy éppen ősöreg nyílászárókkal. Ahogy a háromszintes épületen belül lejjebb haladunk a vöröskőből készült lépcsőkön, úgy jutunk el az évtizedek óta újra nem vakolt folyosókon a legalsó helyiségekbe, ahol szinte megállt az idő: fáklyatartók, nehéz vas-, illetve faajtók, különböző kályhák. Számomra a legizgalmasabbak mégis a múlt alig észrevehető nyomai voltak: a pergő vakolat éppenhogy ép helyein fellelhető korabeli sárga-fekete-vörös díszfestés maradványai, ugyanúgy a fal egy másik részén a grafittal a felvésett 1944. december 25-i (!) dátum és az 1945. február 3-i dátum, valamint a Lőporraktárba vezető fahídra nyíló ajtómélyedésnél a téglába vésett címer. Érdekes volt látni, hogy azok az emberek, akik korábban húzták a szájukat arra, hogy "itt nincsen semmi", csupán azért, mert egy fanatikus (én) elkezdtem fényképezgetni a jelet, hogyan csodálkoznak rá arra az aprócska címerre, ami ott volt eddig is a szemük előtt, amíg a fahídon álldogáltak és arra koncentráltak, hogy minél előbb bejussanak a Lőporraktár szinte üres termeibe. A látványt is elhomályosító össztudat furcsa fintora.
Annak ellenére, hogy a főépületbe nem jutottam be, mégis hatalmas élmény volt - hacsak részleteiben is, de - felfedezni Budapest egy eddig ismeretlen részét, nem beszélve arról a lenyűgöző panorámáról, ami körbeöleli a városnak ezt a pontját: a Hármashatárhegytől a Parlamenten át egészen csodálatos és új az itt feltáruló látvány.
Arról, hogy mikor tekinthető meg újra a komplexum, fogalmam sincs, bár az eddigiekből kiindulva nem tartom elképzelhetetlennek, hogy hasonló eseményekkor (ha tippelni kéne: például a Kulturális Örökség Napjain) megnyitják a Táncsics Mihály utca 6. szám alatti telek kapuját addig, amíg ténylegesen meg nem kezdődik a feltárás. Addig is viszont mindenkit buzdítok arra, hogy használjátok ki a kulturális megmozdulások nyújtotta lehetőségeket, látogassatok "nyitott" épületeket, és mind ezeken az eseményeken, mind a hétköznapi életben ne féljetek meg-megállni és közelebbről szemügyre venni épített környezetünket. Határozottan megéri. Ne felejtkezzünk meg ugyanakkor a DRKUKTART blogról sem. Ne maradj le az újdonságokról, kövesd a DRKUKTART oldalát a Facebook, az Instagram vagy a Bloglovin segítségével!
Szép napot!
Don't forget following DRKUKTART on Facebook or Instagram to get new feeds more times a week. Follow my blog with Bloglovin!
Have a great day!
DRKUKTA
