Budapest sorsát látszólag egy-két tollvonással vagy ennél nagyobb küzdelemmel formáló neves emberek éléte és tetteik vajon visszhangra találnak-e száz év múltán is a köztudatban? Egyáltalán, a mi életünkben, több mint száz évvel az ország gazdasági aranykora után beszélhetünk-e olyan időtálló magán- vagy középületekről, amelyek érdemeit később fotóval, szóval illethetjük? Vagy ellenkezőleg, koncepció nélkül, fogyasztástól és bevételtől elvakultan harácsoljuk el, romboljuk le mit elődeink, a városépítők maguk mögött hagytak? Az egészet alkotó részek halmazában a mai építkezéseknek részei-e a kézműves padlók, faragott bejárók, megörökítésre méltó, nemesebb anyagú kilincsek, kedves vonalú korlátok? Vagy minden anyaga a soha el nem pusztuló, de annál gyorsabban avuló műanyag, formája pedig a tömegtermelés semmitmondó sablonjai? Köztünk járnak-e, kiknek az ízlés és a megvalósítás mikéntje kisujjában van vagy végleg kiirtotta, feleslegessé tette őket azt az egyéniséget hazudó uniformizálás?

Minimum öt évre elvonul a kulturális nyüzsgéstől, hogy szépüljön-épüljön. A Csipkerózsika álom előtt vezetett épületsétán vehettünk részt, ennek során olyan területekre is beléphettünk, ki nem állított gyűjteményrészekbe nyerhettünk bepillantást, ahol általában csak a bennfentesek mozoghatnak.

Kihagyhatatlan épületegyüttes, s mi lehetne stílusosabb belépő annál, minthogy a Bazár újbóli megnyitását követő első alkalommal az Ybl Emlékévben tesszük itt tiszteletünket. (For English read more.)