Megszöktünk a világ elől. Méghozzá jól. Hajnalok-hajnalán felsétáltunk Dobogókőre.

Biztosan nem ott folytatódik a történet, ahol abbahagytam. Egyszerűen képtelenség, hogy másként legyen. Ahogy telnek a hetek, bár az alapérzet változatlan, a memória bizony lehet csalfa. Ebből kifolyólag a stílus és az elbeszélés, sőt, a megközelítés sem lehet teljesen azonos.

Fejemben, sokszor begyűrt, képzeletbeli szalagon szólt a dallam, az emlékek vetítésén peregtek a kereket mutató képkockák. Év, hónap, nap nélkül, a gyerekkorból. Minduntalanszor, mikor felcsendült a főcím, barátságos ismerősség járta át lelkemet. Az, a szavakkal nehezen megfesthető atmoszféra, amit a Másfélmillió lépés Magyarországon ajándékozott nekem évtizedekkel ezelőtt. Sinkó László hangja. A szagtalan, sárgás filmen átszűrődő nyár végi mezők, erdők illata. A falvakon átvezető poros utakat taposókat perzselő napsugár. A távolságmérő sziluettjén kívüli részletek nélküli, soha nem látott ismerős vidékek jóleső otthonossága.

Mit tehet az ember, ha otthon marad? Annyi mindent. Talán majd ezek felsorolására is időt szakítok, ha éppen nem az annyi minden kellős közepén leszek és nem éjfélkor hullok ágyba az annyi minden legvégén. Pontosabban az adott nap annyi mindenének legvégén. A következő nap annyi mindene előtt. Belegondolni is jókora energiát igénylő tevékenység, hát még végigevickélni ezeken a napokon.

Megszoktam, hogy hó láttán mindig gyermeki öröm lesz úrrá rajtam. Idei, pár napos felfedezés, hogy a tartós zúzmara is hasonló érzésben részesít. Rá is kattantam rendesen.