Mint a lélegzetvételt, olyan természetesnek vesszük a város színpadképét, mindennapi fellépésünk díszletét. A múló időnek, emberi nemtörődömségnek vagy szándékos beavatkozásnak betudható pergő vakolat, egy szobor könyöke helyén meredező vas, földig rombolt ipari műemlékek hűlt helyének látványa felveti a színpadkép elmúlásának lehetőségét mire futó sopánkodás vagy éppen erőteljesebb bosszankodás a reakció. Vajon hasonló érzések kavarogtak az utca emberében, mikor a mai Rákóczi tér elődje porondra lépett?

Óbudára gondolva a Fő és Szentlélek terek barokk romantikája kúszik szemem elé. Az az emberléptékű tér, ami csupán egy részlete az egésznek. Méghozzá akkora csupán, hogy területben is csak kisebb részt harsint ki a kerületből. Dominanciája meglepő a környéken fellelhető római kori romok számösságára és az átutazó emlékeit meghatározó, kerületi karaktert adó panelrengeteg tömegére tekintettel is.

Régi kedvenc a diós céklakrém. Eddig a dió szólózott csupán a sajátkezűleg szedett hozzávaló szerepében, így külön öröm, hogy idén a tavalyi nyár melegét őrző oregánóval duóra bővült az általam szüretelt hozzávalók köre. 

A Badacsony zúzmarába burkolózó erdői alatt állva előttünk a hegy ködbe vesző, csipkézett tömege, mögöttünk a pihenő, jeges Balaton. A múlt hét nem egyszer a természetben ért, hiszen képtelen voltam ellenállni a fehérre fagyott Budai-hegység hívásának. Nagy volt a csábítás, hogy egy ilyen jövős-menős hetet megkoronázó hétvégén elvesszek a Balaton-felvidék legmagasabb tanúhegye rengetegében is, de még nagyobb, hogy végre belekóstoljak abba, amit a Gasztrohegy tartogat számomra.

Megszoktam, hogy hó láttán mindig gyermeki öröm lesz úrrá rajtam. Idei, pár napos felfedezés, hogy a tartós zúzmara is hasonló érzésben részesít. Rá is kattantam rendesen.