Rohanunk. Vagy, ha nem, akkor sem feltétlenül látunk. Ennek pedig igazságtalanul sokszor esik áldozatul megszokott környezetünk. Mind az emberi, mind a burjánzó édeni, mind pedig az épített. Szánjunk időt rá, magunkat pedig meg, és éljük úgy a mindennapjainkat, mint a jó értelemben vett turista. Nyitott szemmel és lélekkel. Budapest megannyi csodát rejt és most abban a kiváltságos helyzetben vagyunk, hogy ezeket a rejtett, de nagyon is szem előtt lévő 'apróságokat' nem takarják el csapatokba verbuválódott, kattintgatva rohangáló népek előlünk.

Biztosan nem ott folytatódik a történet, ahol abbahagytam. Egyszerűen képtelenség, hogy másként legyen. Ahogy telnek a hetek, bár az alapérzet változatlan, a memória bizony lehet csalfa. Ebből kifolyólag a stílus és az elbeszélés, sőt, a megközelítés sem lehet teljesen azonos.

Kevéssé nevezném zökkenőmentesnek azt a folyamatot, míg eljutottam odáig, hogy a levenduláról elsőként nem nagymamám molyűző szekrénytölteléke jutott eszembe. De lássunk csodát, az ominózus nap eljött évekkel ezelőtt, a szörp, a keksz és a tea pedig kifejezetten kedvessé lettek számomra, míg a szerencsétlen levendulás fagylalt a mai napig leginkább a szekrényekre emlékeztet... 

A háttérben megbújó, szinte rémült tekintetű kislányszobor ellenére bizton állíthatom: a csalánszörp igazi csemege. Ha pedig arra is figyelünk, hogy ne forraljuk a végtelenségig, jótékony hatásait is élvezhetjük.

Párszor elkocsikáztunk már alatta Lengyelországba tartó útjaink során. Romantikusan meredek sziklákon magasodó, olykor ködbe vesző havas tömege évekkel ezelőtt egy télen ragadta meg fantáziámat.