Ezerarcú Budapest. Imádlak!
Kegyes a sors mikor csak úgy potyára megajándékoz bennünket idővel. Persze ehhez mi is kellünk, így, ha tehetjük, mondjunk nemet a percről-percre betáblázott napoknak, és engedjünk meg magunknak a pillanat luxusát. Érdemben biztosan nem maradunk le semmiről, ellenben végre elengedhetjük a programoktól túlzsúfolt határidő naplót, végre feltöltődhetünk, így felkészítve megfáradt lényünket arra, hogy, ha eljön az idő, frissen, fiatalosan pattanjunk be újra a mókuskerékbe. 
A napokban a Déli pályaudvarnál akadt dolgom. Elintézve az egyetlen kitűzött programpontot, feltekintettem a fölém magasodó Budai várnegyedre és azon nyomban eldöntöttem, megmászom ezt a kedves dombot, ezt követően pedig átnézek Pestre. Szeretek egyedül sétálni a városban, hiszen ilyenkor teljesen más arcát mutatja Budapest, más részletekre, jelenetekre leszek figyelmes ahhoz képest, mint amikor párban-társaságban falom a kilométereket. Arról nem is beszélve, hogy csodálatos élmény látni, mikor a napsütés, a felhők, a köd, a szmog, az eső - mikor-mi - az alkalomhoz illően sok színűre festik Budapest arcát. Erre pedig relatív magányunkban fogékonyabbak lehetünk. Így adódott, hogy bár nyáron már tekertem át a Vérmezőn, és télen is dideregtem már a Mikó utca-Krisztina körút sarkán fényjátékot nézve, végre életemben először ősszel is átszeltem.... 
...majd szájtátva álltam az Attila út-Korlát utca (lépcső) sarkán, ahonnan a Logodi utcába pihenőkkel megszakított lépcsősor vezet fel.
A Logodi utcában meg merem kockáztatni, hogy sohasem jártam tán, így fel-alá sétálgatva tettem arról, hogy minél több részét megismerjem.
Az utcában való kóborlásomat a Gellért-hegy tetején lévő Szabadság-szobor szmogba burkolózott sziluettje vigyázta.
Mintegy negyed óra elteltével elégedetten távoztam a Logodiból és tovább szeltem a lépcsőfokokat a Korlát utca immár a Logodi utcából a Lovas útra felvezető szakaszán. Itt sem jártam még azelőtt, és ebből a szempontból jó is, hogy egyedül bóklásztam erre, mert így legfeljebb a saját agyamra mentem azzal, hogy két fokonként megálltam, visszafordultam és rácsodálkoztam Budára és a körülöttem magasodó terrakotta épületekre. 
A Lovas útról már közel sem olyan egyszerű feljutni a Tóth Árpád sétányra, hiszen itt nem érik lépten-nyomon egymást az utcanév mögé bújó felfelé vezető végtelen lépcsősorok. Persze nem bántam, hogy sétálnom kellett, bal kéz felől a fáradt napsugarak által a téglafalra festett fasor mellett vezetett utam, jobb kéz felől pedig olykor kertekkel megszakított házsor kísért. Ezúttal nem mentem be a Sziklakórházba, leküzdöttem abbéli kíváncsiságomat, hogy vajon változott-e valami odabent a három évvel ezelőtti állapothoz képest. Majd máskor.
Elhaladva a Sziklakórház mellett, végre megpillantottam a Gránit lépcső Tóth Árpád sétányra felkúszó boltívekkel szaggatott vonalát. Ugyanakkor nem tudtam ellenállni a hátam mögül hol teljes erővel, hol erőtlenül próbálkozó napsütésnek. Megperdülve olyat láttam, mint még soha. Fogalmam sincs, hogy miért nem vettem még eddig észre a Gránit lépcső Logodi utca-Lovas út közötti szakaszát, hiszen megannyiszor elhaladtam mellette a Sziklakórház felé iparkodva. Csodaszép. Elragadtatásomban bizony nem voltam rest a gépemmel a kezemben legugolni P. Szathmáry Károly (1830-1891) író mellszobra mögé és beleájulni a látványba. Percekig kucorogtam a szobor mögött, figyelve a nap játékát a lassan pergamentszerűvé váló falevelekkel és a megsárgult levelekkel játszó gyenge szellő táncát. Csodaszép lépcső, nem vitás. Persze a szobor ebből a szemmpontból nem pont a legideálisabb helyen áll, de ne legyünk restek mögé lopózni és élvezni a kilátást.
Megmászva a Gránit lépcső Tóth Árpád sétányra vezető szakaszát, igyekeztem kerülni a tömeget. Azért a nagy igyekvésben besodródtam egy, elsősorban magyar tervezők termékeit áruló boltba, de rögtön távoztam meglátva az árakat, amelyet a jól ismert, de a város más pontjain sokkalta olcsóbban beszerezhető alkotásokért kérnek. 
Utam az Úri utcában vezetett tovább a Budai Vár irányában. Élveztem a magányt és a tényt, hogy a turistá tömege a magát sokkalta inkább kínáló Tárnok utcán hömpölyög, a jóval csendesebb Úri utca helyett, ami így csak az enyém volt.
A magány persze igencsak kérészéletű volt, tekintve, hogy egy ponton aztán nem bírtam az énemmel, így bevetettem magamat a sötéten hívogató Balta közbe, ami csalfa módon hova máshova, mint a Tárnok utcába vezetett át.
A Tárnok utcán sétálva elhaladtam a Kovács Margit Mária szobrával díszített ház előtt, majd bekukkantottam a Hajadon utcába nyugtázva, hogy az Úri utcában még mindig minden rendben van.
A Tárnok utcán haladva kivételesen megelégedtem annyival, hogy a séta alkalmával a Budavári Palotából nekem most csak egy kupola jutott. Ezúttal szívesebben méláztam el a Dísz téri Honvéd szobor és a nap pillanat szülte illékony installációján, és a Dísz térről az elegánsan kanyargó Hunyadi János útra fordultam.
A Hunyadi János útról - még mindig kerülöm a tömeget mottóval - a Csónak utca irányában letértem a Király lépcsőre, majd a nevenincs lépcsőn folytattam az utamat. Ez utóbbi, lehet, hogy azért mert névtelen (vagy netalántán ez is Király... aki ismeri a nevét, elárulni ér), szörnyen sanyarú állapotban van. Nemhogy este nem sétálnék itt egyedül, de bizony nappal is meg kellett néznem, hogy az erősen töredezett, hiányos kövezeten hova lépek. Eljátszottam a gondolattal, hogy szegény pára azért marad minden alkalommal ki a lépcsők felújításából, mert senki sem képes nevén nevezni.
Nevenincsünkről mindenesetre gyönyörű kilátás nyílik Pestre. Mert bizony, amikor a haladás érdekében nem éppen nyaktörő lépésekkel szórakoztattam magamat, fel-felnéztem és dagadt a keblem gyönyörű városom miatt érzett büszkeségtől.
Tudom. R-betűs hónap. Nem tudom megmagyarázni, miért kellett.
A hideg beköszöntével bizony ennél többet is láttatni enged magából a pesti oldal, de amíg a lombkorona az eredeti helyén van, elégedjünk meg azzal, hogy csak itt-ott bukkanak fel a túloldal szimbolikus épületei, úgy, mint a Szent István Bazilika.
A délután árnyékba burkolózó hegyoldalon szinte egymagam sétáltam, a többiek mind a napos részeken süttették a bebugyolált testükből kikandikáló részeiket.
Az Alagút ücsörgésre csábító időben oly' népszerű teteje is teljesen kihalt volt, még a budai fonódó villamoshálózat építésének zaja sem érintette. Ugyanakkor ez volt az a pont, ahol döntenem kellett, kockává fagyok és folytatom az utamat a Várkert Bazár irányába, avagy egy jó kávé reményében Pest felé veszem az irányt. Ez utóbbi mellett döntöttem.
Budai sétámat a Király lépcsőre visszatérve azon leballagva az Alagút mellett fejeztem be, és hagytam, hogy a lábaim a jeges szélben a Széchenyi lánchídon átvezessenek Pestre, ahol az Arany János utcában bizony várt a kávé.
Ha tetszett a bejegyzés, kövesd a blogot Facebook-on ITT és Instagram-on ITT, vagy, ha úgy tetszik értesülj a friss bejegyzésekről a Bloglovin segítségével! És még egy kis infó: a Facebook-on a Tetszik mezőre téve a kurzort, jelöld be az "Értesítéseket kérek" mezőt, hogy valóban értesülj az izgalmas új bejegyzésekről!
Szép napot!
If you like the post, follow me on Facebook HERE or Instagram HERE to be notified about every new post. Follow my blog with Bloglovin! And one more advise to really get notifications about new posts on Facebook: don't forget to mark 'Get Notifications' under the 'Liked' button of my Facebook site!
Have a nice day!
DRKUKTA
A Blogon vagy a hozzá kapcsolódó felületeleken megjelenő cikkek tulajdonosa és jogosultja a DRKUKTART bloggere. Ezen szellemi alkotások teljes vagy részbeni felhasználása különösen, de nem kizárólag üzletszerzési, marketing vagy más egyéb kereskedelmi célra a blogger előzetes írásbeli engedélye nélkül szigorúan tilos!
All articles (partly and in full) belong to the intellectual property of the blogger of DRKUKTART. Using any part of the blog (including but not limited photos, articles in part or in full) for marketing or other commercial reason is strictly prohibited without the preliminary written permission of the blogger!
