Megszöktünk a világ elől. Méghozzá jól. Hajnalok-hajnalán felsétáltunk Dobogókőre.

Biztosan nem ott folytatódik a történet, ahol abbahagytam. Egyszerűen képtelenség, hogy másként legyen. Ahogy telnek a hetek, bár az alapérzet változatlan, a memória bizony lehet csalfa. Ebből kifolyólag a stílus és az elbeszélés, sőt, a megközelítés sem lehet teljesen azonos.

Fejemben, sokszor begyűrt, képzeletbeli szalagon szólt a dallam, az emlékek vetítésén peregtek a kereket mutató képkockák. Év, hónap, nap nélkül, a gyerekkorból. Minduntalanszor, mikor felcsendült a főcím, barátságos ismerősség járta át lelkemet. Az, a szavakkal nehezen megfesthető atmoszféra, amit a Másfélmillió lépés Magyarországon ajándékozott nekem évtizedekkel ezelőtt. Sinkó László hangja. A szagtalan, sárgás filmen átszűrődő nyár végi mezők, erdők illata. A falvakon átvezető poros utakat taposókat perzselő napsugár. A távolságmérő sziluettjén kívüli részletek nélküli, soha nem látott ismerős vidékek jóleső otthonossága.

Hétvégi töltekező. (For English read more.)