Megszöktünk a világ elől. Méghozzá jól. Hajnalok-hajnalán felsétáltunk Dobogókőre.

Küszöbön az ősz. A kis csalafinta évente legalább egyszer beköszön, fátyla mögött új ruhába bújtatva a kolozsvári botanikus kertet is.

Biztosan nem ott folytatódik a történet, ahol abbahagytam. Egyszerűen képtelenség, hogy másként legyen. Ahogy telnek a hetek, bár az alapérzet változatlan, a memória bizony lehet csalfa. Ebből kifolyólag a stílus és az elbeszélés, sőt, a megközelítés sem lehet teljesen azonos.

Megszoktam, hogy hó láttán mindig gyermeki öröm lesz úrrá rajtam. Idei, pár napos felfedezés, hogy a tartós zúzmara is hasonló érzésben részesít. Rá is kattantam rendesen.

Mit tehet a kutyatekintetű városi ember, kinek a köd homálya okozta vadromantikában kiteljesedő lelke a kontinentális tél idején a hófehér tél érzetére vágyik? A hajnali dér vagy a napközbeni fagy adta zúzmara megjelenésével napirendjének második felét elegáns mozdulattal sutba vágva, a tél lehetséges megtapasztalásától megigézve halad Budapest hozzá éppen legközelebb eső magasabb pontja felé.