Egy pillanatra sem tévesztettük szem elől. Nem téveszthettük szem elől. Hajnalok-hajnalán elménkbe ragadt, retinánkba égett, szagot fogtunk. Vadászebek módján csüngtünk minden kis gyanús csírán, nyomon, romon, ami az mai ember kézjegyeként szinte levakarhatatlanul pöffeszkedett Milánó évszázados utcáin.

Már a kezdetek kezdetén meghátrálnék, mikor azt írom, hogy úgy hiszem a soron következő szösszenet nem tartozik életem legcsillogóbb szöszei közé még akkor sem, ha vannak fényesebb elemei. Tekintettel azonban arra, hogy a hasonló önkifejezési módokat korábban már az utcaművészet gyűjtőnév alatt tettem közzé, most is megtartanám ezen jó szokásomat. 

Fogadok, hogy az utcaművészet nem az első, ami eszedbe jut az Örökvárosról. Pedig Róma belvárosában, illetve a turistacélpontok közelében, még a Vatikánban is számos helyen fellelhető az utcaművészet (street art) avagy utcai művészet számos formája. A teljesség igénye nélkül nézzük csak, melyek is ezek az alkotások, amelyek elkövetői úgy érezték, hogy helyük van Róma végtelen vásznán. 

Első brüsszeli utam előtt sokan értetlenkedtek, miért megyek a belga fővárosba, amikor ennél a ronda jellegtelen városnál sokkal kedvesebb városokban is tölthetném a szabad napjaimat. Brüsszel már akkor rácáfolt az értetlenkedőkre, engem ugyanis a város elvarázsolt sokféle arcával: a középkori városmag, a keskeny utcák, az egymást érő csokoládé boltok, a különleges éttermek, a hihetelenül gyönyörű parkok - amiknek azóta sem leltem párját - és nem utolsósorban a bejegyzés témáját képező képregénykultúra mind-mind hozzáadott az itt töltött kellemes napokhoz. Azóta többször visszatértem, és fotógyűjteményem folyamatosan gyarapodik újabb falfestményekről lőtt darabokkal. 

Bármennyire is összefonódik Firenze története a művészetpártoló Medici családdal, ne áltassuk magunkat azzal, hogy a Medici család uralmát követően a művészet megszűnt létezni Toszkána fővárosában. Ellenkezőleg. Él és virul, s egyik legszembetűnőbb vállfaja az utcaművészet. Ez az, ami éppen magára vonta figyelmemet.