Megszoktam, hogy hó láttán mindig gyermeki öröm lesz úrrá rajtam. Idei, pár napos felfedezés, hogy a tartós zúzmara is hasonló érzésben részesít. Rá is kattantam rendesen.

Mit tehet a kutyatekintetű városi ember, kinek a köd homálya okozta vadromantikában kiteljesedő lelke a kontinentális tél idején a hófehér tél érzetére vágyik? A hajnali dér vagy a napközbeni fagy adta zúzmara megjelenésével napirendjének második felét elegáns mozdulattal sutba vágva, a tél lehetséges megtapasztalásától megigézve halad Budapest hozzá éppen legközelebb eső magasabb pontja felé.

Minden évben kiemelt eseményként virít a naptáramban a Budapest100 számára dedikált hétvége. Amikor nem, akkor persze rászervezek valami más izgalmat, az időpontra való rácsodálkozással egyidejűleg pedig igencsak együttérzek magammal hosszú évek munkájával csiszolgatott szervezőképességem okozta kellemetlenségek miatt.

A bázisra visszatérve lehetetlen volt a piros bársonyszalaggal átkötött, világoskék, diótörővel díszített dobozt diszkréten becsempészni. 

A földszinten az egyik ablakban látszólag sztoikus nyugalomban pihenő aprócska eb vigyázza a ház nyugalmát, míg az épületben szétszóródó látogatók egyre feljebb merészkednek az ólomüveg ablakokkal kísért, szőlőkacsokra emlékeztető kovácsoltvas korlátok közt magasba vezető lépcsőházban.