Párszor elkocsikáztunk már alatta Lengyelországba tartó útjaink során. Romantikusan meredek sziklákon magasodó, olykor ködbe vesző havas tömege évekkel ezelőtt egy télen ragadta meg fantáziámat. 

Egy pillanatra sem tévesztettük szem elől. Nem téveszthettük szem elől. Hajnalok-hajnalán elménkbe ragadt, retinánkba égett, szagot fogtunk. Vadászebek módján csüngtünk minden kis gyanús csírán, nyomon, romon, ami az mai ember kézjegyeként szinte levakarhatatlanul pöffeszkedett Milánó évszázados utcáin.

Tavaly jártunk először Kassán. A vágányzárnak, pótlóbusznak köszönhetően akkor is csak szűk fél napot. Fél nap, ami a mai napig lelkünkig hatol.

Gondoltuk, ha már a Bachledova-völgy feletti látványos lombkorona-tanösvény és kilátó (szolvákul: Chodník korunami stromov) felé vitt a sorsunk meg az ótó, csapunk egy kis laza libegős, körbetekintgetős, tipegős-topogós sétát.

Neonlámpák vidám csíkjaival feloldott, évszázados komor falak között töményen lüktető turistaetető. Első benyomás. Soha nem mondom, hogy az utolsó.