Megszöktünk a világ elől. Méghozzá jól. Hajnalok-hajnalán felsétáltunk Dobogókőre.

Választani kéne, de nehéz meglelni a találó szót, ugyanígy letenni mellé voksom. A lenyűgöz lehetne a tökéletes, ugyanakkor felelőtlenség lenne figyelmen kívül hagyni a tények enyhén pejoratív jellegét. Mégiscsak eszméletlen sok, felhalmozott tárgyról beszélünk.

Nyitott épületek. Száz éves vagy még idősebb, olykor azonban szemtelenül fiatal falak. Látszólag élettelenek, a szemlélődőnek azonban mégis beszédesek.

Emberpalántaként gyűjtögetett emlékeim között felrémlik, hogy a Duna-kanyarban 'nálunk' a dinnyehéj általában a baromfiudvarban landolt. Félreértés ne essék, nem a célbalövést gyakoroltuk ilyen formabontó módon. Az udvar lakóinak szánt eleség volt: a tyúkok tisztességesen kicsipegették az emberi falatozás után maradt, rózsaszínből világos zöldbe hajló színű héjat, meghagyva a sötét zöldjét.

Remegve vártam a napot, mikor legközelebbi őstermelőim beváltják ígéretüket és beállítanak egy tálca hazai paradicsommal. Egy egész nap a konyhában, csak én meg a fazekam vagy tepsim és négy kiló nyárbomba. Idillien hangzik, visszerek rettegjetek.