Szervusz kedves november!

Emlékezzünk.

Míg Firenzében mondhatni könnyű dolgom volt a diszkréten a házfalakra és egyéb utcai műtárgyakra csempészett, jogosan kettős megítélésű utcaművészet alkotókra való bontásával, addig Berlinben annyian veszik különféle módon - önkifejezés céljával - birtokba a házak homlokzatait, a garázskapukat, a tűzfalakat, a közlekedési táblák (jobb esetben hátsó, rosszabb esetben) első felét és egyéb elvetemült ötletnek ható felületeket, hogy a német fővárosban művelt utcaművészetet a teljesség igényével alkotókra bontani és egy logikus sorrendben bemutatni pár nap után eleve hamvában halt ötlet. 

Szeretem a jó bort, nemcsak inni, de valóban és tudatosan érezni minden érzékszervemmel: látni, szagolni, ízlelni (jó a fülembe azért nem önteném).

Szentendre belvárosa hűen tükrözi a város XVIII-XIX. századi arculatát. Az alacsony, bensőséges hangulatot árasztó, emberléptékű házak, a dombokra felfutó, onnan alákanyargó girbe-görbe utcácskák, az eltűnő-feltűnő sikátorok megannyi felfedeznivalót rejtenek. Ennek köszönhetően is érdemes visszatérni Szentendrére és nyitott szemmel járva hagyni, hogy a város felfedje az eddig szégyellősen eltakart bájait. Mindig mást, mindig máshogyan, attól függően, hogy éppen mennyi időt szánunk rá.