A Szent István körút 18. alatti sarokház soha sem vonta magára figyelmemet. Az ajtó túlon-túl jó állapotban van és ez a sterilitás sohasem lódította meg a fantáziámat. Az pedig már csak hab a tortán, hogy a körúti szmogba megbarnult homokzaton egy multivitamin bolt és egy szolárium kettősének szörnyen rikító zöld portái rémiszgetik az utca gyanútlan emberét, aki inkább menekülőre fogja a dolgot ahelyett, hogy hosszan legeltetné szemét a fölé magasodó épületen. Igazán kár, hiszen ha bejutunk, a lépcsőháztól bizonyosan leesik az állunk.

...kalapostól. Nyilván. Több mint két évvel ezelőtt kattant be valami, mikor még kicsit bátortalanul, de szert tettem életem első kalapjára. 

Az idő napok óta melegedett, a Duna budapesti szakaszán is jelentősen csökkent a jégszigetek száma. Gyanítottuk, hogy a Balaton jégpáncélja is áldozatul eshetett az elképesztő magasságokban szárnyaló pár plusz foknak, így vasárnap legurultunk, hogy meglessük, mi maradt belőle.

A jó kávékon túl a rigai kávézók csaknem mindegyike olyan extrákkal csábít, mint az általában éjszakába nyúló nyitvatartás, az elmaradhatatlan villásreggeli, valamint a széles és helyenként eltérő süteménykínálat. 

A kora délutánba szégyellősen átkacsintó vasárnap délelőtt tettem egy kis sétát a Duna budapesti szakasza mentén.