Emberpalántaként gyűjtögetett emlékeim között felrémlik, hogy a Duna-kanyarban 'nálunk' a dinnyehéj általában a baromfiudvarban landolt. Félreértés ne essék, nem a célbalövést gyakoroltuk ilyen formabontó módon. Az udvar lakóinak szánt eleség volt: a tyúkok tisztességesen kicsipegették az emberi falatozás után maradt, rózsaszínből világos zöldbe hajló színű héjat, meghagyva a sötét zöldjét.

Évekkel ezelőtt a Mészöly Miklós Emlékházban jártunk Szekszárdon. Szomszédjában a Babits. Mindkettő megéri, hogy időt szánjuk rá. Fizikai életterek, tankkönyvekből vagy még távolabbról 'ismert' sorsok, országos munkásságok vagy egyelőre csak nevek? A múzeumokban tett látogatás stílusos lépés a második lépcsőfokra, amennyiben iskolai tanulmányainkat követően - akár évtizedekkel - később elindulnánk a felfedezés útján. De a kiállítótér itt és most éppenhogy mellékszál csupán. Ami a lényeg ebben a minutumban, hogy már ott megérintett Mészöly Miklós és Polcz Alaine szépsége. Tekintetük szerénysége. Két, a fotók tanúsága szerint összeillő ember nyílt tekintete. Érdekes, hogy ennyi is elég az érdeklődés felkeltésére. Nekem az ott az első lépcsőfok volt. Azelőtt mégcsak a lépcső előtt sem toporogtam, neveik távolról csengtek ismerősen csupán.