Egy éve figyelt az ágy mellett. Egy év hosszú idő, túl hosszú, csodálom, hogy megmaradt mellettem, hiszen a figyelem látszólag egyirányú volt. Ezalatt leheletfinom porréteg került borítójára, s ha ez még nem lenne elég, viselte az ad hoc sokasodó, testére nehezedő újabb jövevények, könyvek, magazinok súlyát is. Mellőzöttsége ellenére türelemmel, csendben, szinte érintetlenül várta, hogy rá kerüljön a sor. A várakozásba a szűnni nem akaró remény, olykor a soha el nem jövőtől való félelem keveredett. Bár lehet, hogy ezek inkább a saját érzéseim voltak.

Hogyan is kezdhetném hatásosan, de sztereotípiák nélkül. Először az bukott ujjaim hegyére, hogy azok számára már-már kötelező a látogatás ezen a kiállításon, akik szeretik Erdélyt, akik valahogyan kötődnek Erdélyhez. De ez így, ebben a formában nem biztos, hogy igaz. Ugyanis a tárlat nem csupán Erdélyről szól.

Az utóbbi szűk hat napban három olyan szuper "program" is megtalált, ami miatt kénytelen vagyok közhírré tétetni, hátha rajtam kívül másoknak is kellemes perceket szereznek. Hívhatjuk hétvégi inspirációnak, de szerencsére nincsenek a hét végéhez kötve. 

A Magyar Nemzeti Galéria legújabb időszaki kiállításán, a Picasso - Alakváltozások, 1895-1972 címet viselő tárlaton száz Picasso alkotást tekinthetünk meg, ami így az eddigi legnagyobb magyarországi Picasso kiállítás jelzővel is büszkélkedhet.

A cím nem véletlen, habár világhír szempontjából egyelőre valószínűleg nem ők állnak a jelen szereplőkből lista élén, de ez senkit se akadályozzon meg a rajongásban.