Évekkel ezelőtt a Mészöly Miklós Emlékházban jártunk Szekszárdon. Szomszédjában a Babits. Mindkettő megéri, hogy időt szánjuk rá. Fizikai életterek, tankkönyvekből vagy még távolabbról 'ismert' sorsok, országos munkásságok vagy egyelőre csak nevek? A múzeumokban tett látogatás stílusos lépés a második lépcsőfokra, amennyiben iskolai tanulmányainkat követően - akár évtizedekkel - később elindulnánk a felfedezés útján. De a kiállítótér itt és most éppenhogy mellékszál csupán. Ami a lényeg ebben a minutumban, hogy már ott megérintett Mészöly Miklós és Polcz Alaine szépsége. Tekintetük szerénysége. Két, a fotók tanúsága szerint összeillő ember nyílt tekintete. Érdekes, hogy ennyi is elég az érdeklődés felkeltésére. Nekem az ott az első lépcsőfok volt. Azelőtt mégcsak a lépcső előtt sem toporogtam, neveik távolról csengtek ismerősen csupán.

A Magvető Café fiatal kora ellenére olyan beszédes díjjal büszkélkedhet mint az Év közösségi tere 2017 különdíja.

Mit nekünk három hosszú év, mintha csak ma lett volna, mikor a Rembrandt kiállítással Isten hozzádot mondtunk a nyilvánosságtól pár évre visszavonuló Szépművészeti Múzeumtól. 

Egy éve figyelt az ágy mellett. Egy év hosszú idő, túl hosszú, csodálom, hogy megmaradt mellettem, hiszen a figyelem látszólag egyirányú volt. Ezalatt leheletfinom porréteg került borítójára, s ha ez még nem lenne elég, viselte az ad hoc sokasodó, testére nehezedő újabb jövevények, könyvek, magazinok súlyát is. Mellőzöttsége ellenére türelemmel, csendben, szinte érintetlenül várta, hogy rá kerüljön a sor. A várakozásba a szűnni nem akaró remény, olykor a soha el nem jövőtől való félelem keveredett. Bár lehet, hogy ezek inkább a saját érzéseim voltak.

Az utóbbi szűk hat napban három olyan szuper "program" is megtalált, ami miatt kénytelen vagyok közhírré tétetni, hátha rajtam kívül másoknak is kellemes perceket szereznek. Hívhatjuk hétvégi inspirációnak, de szerencsére nincsenek a hét végéhez kötve.