KÖNYVLESŐ: GYERMEKKOROM ÉS ASSZONY A FRONTON - POLCZ ALAINE TOLLÁBÓL

2020. augusztus 24. 11:47 - drkuktart

drkuktart_polczalaine_gyermekkorom_asszonyafronton01.jpgÉvekkel ezelőtt a Mészöly Miklós Emlékházban jártunk Szekszárdon. Szomszédjában a Babits. Mindkettő megéri, hogy időt szánjuk rá. Fizikai életterek, tankkönyvekből vagy még távolabbról 'ismert' sorsok, országos munkásságok vagy egyelőre csak nevek? A múzeumokban tett látogatás stílusos lépés a második lépcsőfokra, amennyiben iskolai tanulmányainkat követően - akár évtizedekkel - később elindulnánk a felfedezés útján. De a kiállítótér itt és most éppenhogy mellékszál csupán. Ami a lényeg ebben a minutumban, hogy már ott megérintett Mészöly Miklós és Polcz Alaine szépsége. Tekintetük szerénysége. Két, a fotók tanúsága szerint összeillő ember nyílt tekintete. Érdekes, hogy ennyi is elég az érdeklődés felkeltésére. Nekem az ott az első lépcsőfok volt. Azelőtt mégcsak a lépcső előtt sem toporogtam, neveik távolról csengtek ismerősen csupán.

Polcz Alaine két kötetét múlt évben emeltem le egy offline bolt offline könyvespolcáról. Ritka pillanatok, mikor nem online böngészés során vagy baráti ajánlásra jön szembe egy könyv. Egy kupacban voltak pár más, korábbról ismert író munkáival, örülök, hogy így esett.

Miközben a második lépcsőfokon inogva olvastam őket, elsodortak. Így, letéve őket felkent elemző nem lévén e fronton nincs keresni valóm, olvasóként nyilván nem is tisztem, feladatom sem, érteni sem értek hozzá. Azt viszont képtelen vagyok magamban tartani, hogy mennyire magával ragadott a stílus és a téma. Kivétel nélkül mindkét, egyébként falatnyi terjedelmű könyv esetében.

A Gyermekkorom Polcz Alaine gyermekkori visszaemlékezéseinek és beszámolóinak olyan  kiadása, amelyet az írónő -, aki még mennyi minden más titulus birtokosa is volt - halála után szerkesztettek egybe és jelentettek meg. A kötet ebben az értelemben nem egy teljes mű, hanem Polcz Alaine gyermekkoráról kiadni tervezett könyvének egy kötetbe foglalt szemelvényei.

Az elbeszélés mikéntje, ahogy a hetvenen túli írónő gyermeki frissességel mesél korai éveiről, bájos. Szó esik a Kolozsvárott töltött, számtalan költözéssel szabdalt évekről, vízaknai nyaralásaikról. Kitér lakókörnyezetére, az akkori szerényebb körülmények között élők lakhatási viszonyaira, visszatérő motívum a vízhez való jutás nehézsége, mesél a ruházkodásról, gyermeki csínytevésekről, a felnőttek értetlenségéről is. Elragadó, pedig nem egy fantázia szülte leányregényt olvasunk. Talán kijózanító is abban a tekintetben, hogy rávilágít, száz évvel korábban - a már Romániához csatolt Erdély 'fővárosában' - mennyire másként éltek honfitársaink. Nem csupán visszaemlékezés e kötet, de életmód kalauz is, amiben nem kizárólag a város akkori arca tárul fel előttünk, de családi receptekből - mint többek között a cukrozott dinnyehéj, a körözött, de nem ám a paprikás vagy a púpos rántotta - is kapunk ízelítőt, valamint bepillantást nyerünk a családi életbe, így lehet elképzelésünk asszonysorsról, például arról is, hogy a több kapcsolatot fenntartó, általában nem otthon élő apa mellett milyen szerep jutott a gyermekek életében, ellátásában az anyának. Ki tűnik az is, hogy - mai zsargonnal élve - életüket a fenntarthatóság és a környezettudatosság jellemezte annak ellenére, hogy akkor még nem dobálózhattak ilyen fogalmakkal, csak élték azokat.

Ehelyütt álljon pár szívemnek kedves idézet a fenti műből: cementlapok, vadszőlők, hála az egymás puszta jelenlétért, az együtt töltött időért és a felszakadozó égbolt lélekemelő derűje csak néhány olyan mozzanat, ami megragadott, na meg persze az, hogy milyen környezetbarát is volt egy-egy háztartás arrafelé. Különösen fájdalmas, hogy ez utóbbi körülmény ellenére a világnak a bekövetkező ipari változások és új fogyasztói szokások hatására kevesebb mint száz év alatt sikerült tacsra vágnia a Földet. Tanulhatnánk a tudatosság, együttélés mikéntjét eleinktől.

Kolozsvári életképek:

"Ha az ember a folyosón továbbment, egy kicsi előszobába lépett, onnan is vezett bejárás, és ott volt a fürdőszoba meg egy óriási, cementlapos konyha. Akkoriban ez így volt szokás. A másik oldalon is le lehetett menni a lépcsőn a konyha felől, a vadszőlővel befuttatott folyosón, és pár lépcsővel a szuterénba jutottunk, a mosókonyhába. Amikor másodszor laktunk ott, édesanyám ebben a mosókonyhás szuterénban főzött. (…) Hátul pedig az óriási kert, föl egészen egy enyhén emelkedő dombon. Ez ki volt adva a hóstátiaknak. (…) A hóstátiak gyönyörűen gazdálkodtak."

"Általában az volt a szokás, amit most is kellene ajánlani, hogy nem új tankönyveket vettünk, hanem mikor kezdődött az iskola, az ember bement a fölötte lévő osztályba, (…) és megegyeztünk, megvettük a könyveket egymástól (…) az is számított, milyen állapotban voltak a könyvek. (…) Most mindig probléma, hogy nagyon sokba kerülnek a könyvek, mit csináljanak a szülők. (…) Hát mit kellene tenni? Hát bemenni a másikhoz és megvenni. (….) végtelenül egyszerű. Milyen tehetetlenek az emberek."

"Először kicsi palatáblánk volt, fakeretbe foglalva. Spárgán lógott róla a rögzített szivacs, amit reggel benedvesítettünk, és rajta volt a palavessző. Ez kréta volt papírburkolattal. (…)  Füzet helyett volt a tábla, hogy ne használjunk annyi papírt."

"Ó, a régi Kolozsvári emlékek! Ápoltak és szépek az udvarok. Ahova lehet, oda virágot tesznek."

"Hogy mit tudtunk csinálni Róza néniéknél abban a kis szobában annyian? Sejtelmem sincs. Egyáltalában, mit csináltunk ott vasárnaponként, nem tudom. Azt hiszem, örültünk egymásnak."

"Nagyon jó volt, megtanultam a szomjúságot tűrni, és aztán örülni a víznek. Szörpöket nem ittunk, a gyümölcsleveket nem ismertük, nem is hallottunk róluk. Málnaszörpöt nagyon előkelő, gazdag családoknál adtak nyáron, nagy forróságban, szódavízzel. (…) A szódavizet otthon készítették, már aki készítette, mi soha. (…) A szörpöket is ismertem, mert azért anyuka főzött be, és ha az embernek a torka fájt vagy nagyon beteg, lázas volt, kapott málnaszörpöt és kapott citromos limonádét, persze vízzel készítve. Nagyon jó volt különben a csapvíz, nem is volt szükség mindenféle másra."

"Olyasmit nem ismertünk, hogy szárított tészta, meg konzervek, paradicsom, akár püré vagy konzerv, vagy üvegben. Nem, ezek mindig otthon készültek."

"Ez különben kemény munka volt, mert az ingeinket kikeményítették. A kis vászonból készült ingecskéket, amiket viseltünk. Ez olyan volt, mint egy zsák, tiszta fehér vászonból. (…) Egy hétig viseltünk egy inget. Úgy kikeményítették, hogy egy-két napig keményen állt, piszok meg nem ragadhatott rajta. Harmadik-negyedik nap kezdett kicsit puhulni, gyűrődni, a hatodik napon már kicsit piszkos lett, és a hetedik napon cseréltük. Akkor aztán fürdetés után kaptuk a tiszta inget."

Vízaknáról szóló idézetek:

"Nyári estéken kiültünk a padra a ház elé, és néztünk le a fürdőkre.(…) A fürdőparkban nagy épület volt, ami nekem mesebelinek tűnt, mert be volt futtatva zölddel. Háromemeletes, boltíves ablakokkal, vörös téglából. (…) A három tó partján egymástól elszigetelten, egymástól függetlenül három sós medence, és a partjukon fából épített kabinsor, tornyocskákkal, díszekkel, deszkával borított napozórésszel.(…) A másik oldalon egy kis barlang a pálmakert fölött.(…) Ott éltünk, laktunk fenn a mesebeli házban, a szemben lévő hegy tetején,(…) és ez szemben a vágyott, csodálatos világ volt."

"Így volt a 48-as honvédekkel. A Segesvárnál elesetteket bedobálták a Thököly-tóba, egy idő múlva feldobta a víz a holttesteket, és akkor kihalászták őket. Láttam a református templomnak a sekrestyéjében azokat a rajzokat, amelyeket ezekről a holttestekről készítettek. Még a ruházatuk színe is megmaradt. (…) Aztán egyszer, jóval-jóval később, már a második világháború után a román hatóság  összeszedte más dokumentumokkal együtt, azzal, hogy múzeumba viszik, de nyomuk veszett. Ezt sokáig gyászolta a község. Még akkor is, amikor Vízakna elrománosodott."

"Szóval nehéz volt a szívem, és így lépkedtem fölfelé.(…) Ahogy fáradtan visszafordultam, láttam, hogy megnyílnak a felhők, a Szebeni-havasok szemben a lemenő nap fényében rózsaszínben ragyogot, mintha karnyújtásnyi távolságra volna. (…) Megálltam, néztem, és könnyű lett a szívem."

drkuktart_polczalaine_gyermekkorom_asszonyafronton02.jpgAnnak ellenére, hogy Polcz Alaine súlyos történéseket vetett papírra az Asszony a fronton című művében, stílusa könnyed. A saját maga által a II. világháborúban elszenvedett fizikai és lelki erőszak és egyéb megpróbáltatások olvasó által történő fogyasztását talán ez teszi lehetővé. Könyve számomra olyan, korábban csak távolról éppenhogy érintett realitást tár fel, aminek ismerete nélkül nehéz értékelni múltat és jelent. Olyan korszakot, amit gyakorlatilag sosem tanítottak nekünk, sosem ismertettek velünk. Sosem, mert mikor téma lett volna, rohamosan közeledett a középiskolai tanulmányok vége, fenyegetett az érettségi borzasztó képe, így az egész huszadik századdal ez is a szőnyeg alá lett seperve. Pedig nem ez a század, aminek súlyos történelmi öröksége leginkább meghatározza napjainkat? El lehet-e vonatkoztatni ettől, mikor a távolról jött idegen vagy éppen távolra szakad hazánk fia a határokon belüli életeket és tárgyi világot hasonlítja a határon túliakhoz? Aligha hiszem, mégis elfelejtkezünk róla vagy, ami még rosszabb, nem rendelkezünk olyan ismeretekkel, amikről el lehetne felejtkezni.

A könyv azonban nem csupán a háború legmélyebb bugyrairól regél. Betűkbe merevített rajz a korabeli Kolozsvárról, Budapestről és Csákvárról. Emberekről, épületekről, fényes életszínvonalról, derűs élni akarásról, arról, hogy mit ettek, hogyan éltek. Receptekben sincs hiány, betekintést nyújt a velük tartózkodó nációk képviselőinek konyhájába is a francia rakott étel vagy éppen az orosz fasírt, illetve leves elkészítésén keresztül. Feltárul benne az emberi összetartás és közönyösség, a fásultságba menekülő vagy éppen nevetésbe csattanó lélek önvédelmének jópár aspektusa is.

Idézetekből itt sincs hiány, álljon itt pár, kedvcsináló gyanánt:

"Szeptemberben, egy légitámadás végén érkeztünk meg Budapestre. (…) Itt nagy élet folyt. Nevetve, tréfálkozva szaladtak az emberek az óvóhelyre. Ha kijöttek, takarították a romokat (…) A vendéglők telve. Ennivaló helyett holmi rágcsálnivaló mócsing vagy főzelék, de udvariasan, jókedvűen hozzák a pincérek. Micsoda edzett város ez a Budapest."

"A vár alatti pincerendszerben, ha leereszkedtünk mind mélyebb és mélyebb szintekre, lépcsőkön, összekötő folyosókon át lehetett a labirintusban járni - nem hallottuk a bombázások zaját. Mintha elvarázsolt világba kerültünk volna."

"S még fel sem eszméltünk, a fasizmust követte a sztalinizmus, az osztályharc nevében irtva ki milliókat."

"Orosz katona kísért bennünket (…) ott átadtak egy nagyobb egységnek, elöl ment egypár lovas katona, utána több férfi és mő, hátul újabb lovas katonák. (…) Elég nagy csapat voltunk. Aki nem bírta, kidőlt, abba belerúgtak vagy belelőttek."

"Aztán elindultam egyedül. Bekötöttem a fejemet, és elmentem a kommandatúrára. Ott már nagyon sokan ültek. (…) Köztük egy kislány, akinek vérzett a feje, egy tincs a hajából kitépve. Nyomorult és kétségbeesett volt, "Átmentek rajta az oroszok." - mondta az anyja. - Nem értettem meg. - "Biciklivel?" - kérdeztem. Az asszony dühös lett: "Maga bolond? Nem tudja, mit csinálnak a nőkkel?" (…) Egyszerre föltárult az az iszonyat, ami körülöttünk van."

"Akkor még nem dőlt el, hogy Erdély Romániához vagy Magyarországhoz tartozik-e. Makacsul és kétségbeesetten reménykedtünk, hogy Magyarországhoz. A szovjet parancsnokság tartotta fenn a rendet, ha a románok erőszakoskodtak a magyarokkal, azonnal védelmet nyújtott, valóban egyenlőségre, demkráciára törekedtek. Mindig segítséget nyújtottak."

"Erdélyt Romániának ítélték. Ez számunkra olyan csapás volt, hogy az emberek napokig depressziósak voltak, fájt a fejük, szédültek, hányingerük volt, nem tudtak enni, volt, aki berekedt, és nem tudott beszélni, mások hasmenést, szorulást kaptak. Olyan csapás volt, amit nehezen tudtunk elviselni. De aztán próbáltunk talpra állni, próbáltunk élni…"

"A Szamos-parti víkendháznak már a helyét sem találjuk, lakónegyed épült oda, panelházakkal. Mind egyformák, eltéved közöttük az ember. Eltűntek a fák és a föld is. Nemcsak a sírokat és a sírköveket vették el a Házsongárdi temetőben, hanem a fákat is kivágták a sírkertünkben. Egy világ ért véget. Bennem is."

És, ha lehetne egy-két javaslatom?

Nos, akkor azt javasolnám, hogy olvassátok el mindkettő Polcz Alaine könyvet, méghozzá ebben a sorrendben: első a Gyermekkorom, második az Asszony a fronton. Bár a téma látszólag eltérő, az elbeszélő azonos, így mint részönéletrajzok, időben egymás után következnek, szervesen összefüggnek. A kivétel előtt tisztelegve olyan egyéni sorsról szólnak, amiről ilyen publicitás előtt és mélységben sem az (én időmben és osztályomban legalábbis) iskolában, sem a fősodorbeli online, offline fórumokon - nem volt - nincsen szó, mégis szokványos volt hozzávetőleg száz, illetve hetvenöt évvel ezelőtt. Szerény véleményem szerint pont azért, mert olyan körülményekről, illetve történésekről szólnak, amik így vagy úgy széles köröket, így akár saját családtagjainkat is érintettek, a kötetetkben leírtak az alapműveltség részét képezik.

Tanulságosak, tanítanak, tanuljunk hát belőlük.

Az idézetek forrása: Polcz Alaine írónő Gyermekkorom (Jelenkor kiadó, 2018) és Asszony a fronton (Jelenkor kiadó 2019) művei. Az idézett szövegben zárójelbe foglalt kipontozott jelölést ehelyütt azért alkalmaztam, hogy érzékeltessem, a könyvben további részek szerepelnek annak helyén, de azokat jelen írásban nem idéztem.

 

Ha tetszett a bejegyzés, kövesd a blogot Facebook-on itt és Instagram-on itt vagy a Bloglovin segítségével.

Szép napot kívánok!

If you like the post, follow me on Facebook here or Instagram here to be notified about every new post. Follow my blog with Bloglovin!

Have a nice day!

DRKUKTA

Kérlek, hogy tartsd tiszteletben szerzői jogaimat. A Blogon vagy a hozzá kapcsolódó felületeleken megjelenő cikkek tulajdonosa és jogosultja a DRKUKTART bloggere. Ezen szellemi alkotások teljes vagy részbeni felhasználása különösen, de nem kizárólag üzletszerzési, marketing vagy más egyéb kereskedelmi célra a blogger előzetes írásbeli engedélye nélkül szigorúan tilos! 

Please, respect my copyrights. All articles (partly and in full) belong to the intellectual property of the blogger of DRKUKTART. Using any part of the blog (including but not limited photos, articles in part or in full) for any purpose especially for marketing or other commercial reason is strictly prohibited without the preliminary written permission of the blogger!

Szólj hozzá!

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
JOGI NYILATKOZAT KAPCSOLAT Copyright © 2005-2020 Drkukta - Drkuktart. Minden jog fenntartva. Bármilyen célra történő felhasználása csak a szerző előzetes írásbeli hozzájárulása esetén engedélyezett.⎪All rights reserved. Do not use or reproduce without permission.
süti beállítások módosítása