Most már igazán megemberelem magam, megírom, milyen elképesztő elhagyni a négy falat télen, mikor a fővárosi ember egyszerűen nem jut elég hóhoz. Erre jobb híján pedig a négy fal között, a nap végén kerítek sort, miközben mazsolával, nádcukorral és kakaóval töltött, rummal meglocsolt sült almát eszegetek.

Megszöktünk a világ elől. Méghozzá jól. Hajnalok-hajnalán felsétáltunk Dobogókőre.

Rohanunk. Vagy, ha nem, akkor sem feltétlenül látunk. Ennek pedig igazságtalanul sokszor esik áldozatul megszokott környezetünk. Mind az emberi, mind a burjánzó édeni, mind pedig az épített. Szánjunk időt rá, magunkat pedig meg, és éljük úgy a mindennapjainkat, mint a jó értelemben vett turista. Nyitott szemmel és lélekkel. Budapest megannyi csodát rejt és most abban a kiváltságos helyzetben vagyunk, hogy ezeket a rejtett, de nagyon is szem előtt lévő 'apróságokat' nem takarják el csapatokba verbuválódott, kattintgatva rohangáló népek előlünk.

Biztosan nem ott folytatódik a történet, ahol abbahagytam. Egyszerűen képtelenség, hogy másként legyen. Ahogy telnek a hetek, bár az alapérzet változatlan, a memória bizony lehet csalfa. Ebből kifolyólag a stílus és az elbeszélés, sőt, a megközelítés sem lehet teljesen azonos.

Fejemben, sokszor begyűrt, képzeletbeli szalagon szólt a dallam, az emlékek vetítésén peregtek a kereket mutató képkockák. Év, hónap, nap nélkül, a gyerekkorból. Minduntalanszor, mikor felcsendült a főcím, barátságos ismerősség járta át lelkemet. Az, a szavakkal nehezen megfesthető atmoszféra, amit a Másfélmillió lépés Magyarországon ajándékozott nekem évtizedekkel ezelőtt. Sinkó László hangja. A szagtalan, sárgás filmen átszűrődő nyár végi mezők, erdők illata. A falvakon átvezető poros utakat taposókat perzselő napsugár. A távolságmérő sziluettjén kívüli részletek nélküli, soha nem látott ismerős vidékek jóleső otthonossága.