A kora délutánba szégyellősen átkacsintó vasárnap délelőtt tettem egy kis sétát a Duna budapesti szakasza mentén. 

Meglehetősen elhivatott vagyok Magyarország körbeturnézása kapcsán és ez olyan tettekre sarkall mint például útiterv előzetes készítése. Így esett, mikor az ezer éve nem látott Sopronba kívánkoztam, és mikor jófej barátaim szintén ekként éreztek, bizony körbenéztem, mi az, ami eddig kimaradt Sopron és az én kapcsolatomból.

Utolsó téli hónap, így aki kényszerűen depressziót erőltet magára mondván, hogy a február unalmas, az ujjongjon. 

Míg Firenzében mondhatni könnyű dolgom volt a diszkréten a házfalakra és egyéb utcai műtárgyakra csempészett, jogosan kettős megítélésű utcaművészet alkotókra való bontásával, addig Berlinben annyian veszik különféle módon - önkifejezés céljával - birtokba a házak homlokzatait, a garázskapukat, a tűzfalakat, a közlekedési táblák (jobb esetben hátsó, rosszabb esetben) első felét és egyéb elvetemült ötletnek ható felületeket, hogy a német fővárosban művelt utcaművészetet a teljesség igényével alkotókra bontani és egy logikus sorrendben bemutatni pár nap után eleve hamvában halt ötlet. 

Szentendre belvárosa hűen tükrözi a város XVIII-XIX. századi arculatát. Az alacsony, bensőséges hangulatot árasztó, emberléptékű házak, a dombokra felfutó, onnan alákanyargó girbe-görbe utcácskák, az eltűnő-feltűnő sikátorok megannyi felfedeznivalót rejtenek. Ennek köszönhetően is érdemes visszatérni Szentendrére és nyitott szemmel járva hagyni, hogy a város felfedje az eddig szégyellősen eltakart bájait. Mindig mást, mindig máshogyan, attól függően, hogy éppen mennyi időt szánunk rá.