Eljött az a pillanat, aminek bekövetkeztét szinte teljes bizonyossággal sejtettem tavaly, mikor ragasztópisztollyal nekiestem az évek óta meglévő koszorúalapnak. Az a pillanat, melyben ismét pénzt adtam ki egy koszorúalapért, hiszen már egy éve ilyenkor tudtam a korábbi alap tobozokkal való egyesülését nem lesz szívem megszüntetni.
Eltünedező, ezzel ellentétben egyre többünk által mégis ismét felfedezett kedves hagyomány. Idén végre nem csupán a képeslapküldésre volt időm...
Vagy talán évtizedes, ha azt veszük, hogy az idei koszorún ugyanúgy megtalálhatók legalább egy évtizede a dobozban fekvő fenyőtobozok és makkok, mint ahogy idei dióhéjak, valamint törökmogyorók is.
Idén alkut kötöttem a hagyománnyal, így az adventi kalendáriumra kivételesen frissen vásárolt csecse-becsék is kerültek csokoládé formájában azzal, hogy minden más naptárrészlet egyébként otthon megbújó darabokból készült.
Az utóbbi két évben nem a dekor vagy kivitelezés, ami a legnagyobb fejtörést okozta, hanem az, hogy mi kerüljön az adventi naptárba.